Bevezetés

A lábjegyzeteket nem fordítottam le, és a letölthető verzió tartalmazza csak. Szívesen veszek stiláris vagy tartalmi korrekciókat. A saját megjegyzéseimhez általában ’AF’ jelet tettem. A szövegen még gondolkozom, javítgatom, amit a letölthető verzióban a dátum jelez. A szóismétlések csökkentése végett néha objektumról beszélek máskor meg tárgyakról, továbbá felválta használom a hétköznapi tárgy vagy mindennapi tárgy kifejezéseket. Remélem a szövegösszefüggésből érthető, hogy mire gondolok. A saját álláspontomról majd külön posztban írok.

---------------------------------------------------------

A mindennapi életben a dolgok, tárgyak, élőlények széles skálájával találkozunk: kutyák és macskák, asztalok és székek, fák és ágaik stb. Nevezzük ezeket egyszerűen hétköznapi vagy mindennapi tárgyaknak.  Az ilyen típusú hétköznapi tárgyak filozófiai szempontból meglehetősen problémamentesnek tűnnek az olyan absztrakt entitásokhoz képest, mint a számok, propozíciók, trópusok, lyukak, térpontok és időpillanatok. Mégis, ha közelebbről megvizsgáljuk ezeket, legalább annyira rejtélyesek, ha nem még jobban.

Daniel Z. Korman szócikke számos olyan kérdéssel foglalkozik, amelyek a közönséges anyagi tárgyakkal kapcsolatban merülnek fel. Az ezekre a problémákra adott megoldások, mint látni fogjuk, szinte kivétel nélkül három kellemetlen, a józan észnek ellentmondó következmény valamelyike elfogadásával járnak.

1. Az első megoldási javaslat túlnépesíti a világot olyan dolgokkal, amelyek – látszólag – nincsenek: legyen az túl sok asztal, vagy túl sok dolog egy helyen, vagy ugyanazon eseménynek túl sok oka, vagy szokatlan mereológiai vagy modális profilú tárgyak tömkelege.
2. A második megoldási javaslat következménye kellemetlen önkényesség azzal kapcsolatban, hogy milyen típusú objektumok léteznek; milyen modális tulajdonságok instanciálódnak bizonyos típusú objektumok által vagy, hogy mely objektumok együttese alkot egy további objektumot.

iii. A harmadik javaslat oda vezet, hogy bizonytalan igazságértékeket kapunk, vagy meghatározatlan azonosságokat, netán ontikus többértelműséget (mi az?), vagy egzisztenciális határozatlanságot (van-e?).

Mindezek miatt több jelentős filozófusok úgy véli, hogy alapos okkal tagadhatjuk a mindennapi tárgyak létezését egy szigorú, tudományos filozófiai elméletben.

 Az 1. szakasz több megközelítését is bemutatja annak, hogy milyen megfontolások alapján térhetünk el a mindennapi tárgyak szokásos, a józan észnek megfelelő látásától, értelmezésétől. Vagy úgy, hogy többé-kevésbé kiküszöböljük a probléma forrását, a mindennapi tárgyakat, vagy úgy, hogy szokatlan, csaknem fantasztikus létezőkkel népesítjük be a józan ész világát. A 2. rész azokat a rejtvényeket és érveket vizsgálja, amelyek megindokolják, alátámasztják ezeket a különös megoldási javaslatokat. A 3. szakasz védi a józan ész álláspontját, és megvizsgál néhány érvet a kiküszöbölő (eliminative) és az engedékeny (permissive) álláspontok ellen. Végül a 4. szakasz a létező objektumok kérdéséről áttér arra a kérdésre, hogy mely tárgyak léteznek alapvetően.

1. Pozíciók

1.1 Konzervativizmus

Természetes módon hajlamosak vagyunk arra, hogy tudatosan vagy hallgatólagosan ítéletet alkossunk arról, hogy a legkülönbözőbb helyzetekben milyen tárgyak vesz körül bennünket. Egy biliárdasztalra pillantva, természetes módon hajlamosak vagyunk úgy ítélni, hogy tizenhat biliárdgolyó van az asztalon, talán még az egyes golyók különböző részei (felső és alsó felük), és nincs más makroszkopikus tárgy az asztalon. Ha az éjjeliszekrényemre nézek, hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy van ott egy ébresztőóra, egy lámpa, ezek különböző részei (lámpabúra, gombok, kábelek), és semmi más.

 A konzervatív nézetek azok, amelyek szerint az ilyen jellegű vélekedések nagyjából helyesek. A konzervativizmus, illetve a hétköznapi tárgyak pontos jellemzése nem könnyű feladat. Nagyon durván, a közönséges tárgyak olyan tárgyak, amelyek olyan fajtákhoz tartoznak, amelyeket észlelési tapasztalataink alapján, természetes módon hajlamosak vagyunk valamilyen fajta (ontológiai kategória) példányának tekinteni: kutya, fa, asztal és így tovább. A rendkívüli tárgyak ezzel szemben olyan makroszkopikus tárgyak, amelyekhez nem találunk fajtát, így ezeket nem is tudjuk valamilyen fajta példányának tekinteni. (Ezekről bővebben az 1.3. §-ban.) A konzervativizmus pedig nagyjából azt a nézetet jelenti, hogy csak a mindennapi, közönséges tárgyak léteznek, a rendkívüli tárgyak pedig nem.[i]

 A revizionista nézetek arról, hogy milyen tárgyak vannak, azok, amelyek így vagy úgy eltérnek a konzervativizmustól. Ezek közé tartoznak mind az eliminatív (kiküszöbölő) nézetek, amelyek szerint kevesebb hétköznapi tárgy van, mint amennyit a konzervatívok elismernek; mind a megengedő nézetek, amelyek szerint vannak olyan rendkívüli tárgyak, amelyek létét a konzervatívok nem ismerik el. Van azonban némi vita arról, hogy ezek a konzervativizmustól való eltérések valóban megérdemlik-e a "revizionista" elnevezést. Amint a 3.1. §-ban látni fogjuk, sok eliminativista és permisszivista úgy véli, hogy nézetei teljes mértékben összeegyeztethetők a józan ésszel és a hétköznapi hittekkel.

 Központi kérdésünk – nevezetesen, hogy milyen makroszkopikus objektumok léteznek – megkülönböztethető a hétköznapi objektumok természetére vonatkozó, ahhoz kapcsolódó, de attól független kérdéstől. A tárgyak természetével kapcsolatos egyes nézetek látszólag ellentétesek lehetnek a józan ésszel, például az a nézet, hogy a mindennapi tárgyak nem élik túl egyetlen részük elvesztését sem, vagy, hogy a hétköznapi tárgyak mindegyike elmefüggő. Ezek a nézetek azonban teljes mértékben összeegyeztethetők a fent jellemzett konzervativizmussal, mivel nem (vagy legalábbis nem feltétlen) revizionista következményekkel járnak abból a szempontból, hogy egy adott helyen és időben mely tárgyak léteznek. Ennek ellenére a hétköznapi tárgyak természetére vonatkozó kérdések szorosan kapcsolódnak a tárgyak létezésére vonatkozó kérdésekhez, amennyiben az e tárgyak természetére vonatkozó bizonyos nézetek (beleértve az imént említetteket is) érveket szolgáltatnak a revizionista felfogásokat motiváló rejtélyek és érvek némelyikének magyarázatához.

 Néhány terminológiai jellegű megjegyzés. A "objektumot" szót szűk értelemben használjuk, ami csak az egyes anyagi tárgyakra érvényes, másfajta entitásokra, például számokra vagy eseményekre nem. A "rész" szót a hétköznapi értelemben használjuk, amely szerint nem igaz – vagy legalábbis nem triviálisan igaz –, hogy a dolgok önmaguk részei. És amikor a bejegyzés megjegyzi, hogy egyes tárgyak alkotnak valamit, vagy, hogy összeolvadnak, akkor ez alatt azt értjük, hogy van valami, aminek mindegyikük része, és aminek minden része átfedésben van legalább egy részükkel. A bejegyzés kerüli az "összeg" szót, de a szakirodalomban újonnan ismerkedőknek szem előtt kell tartaniuk, hogy ezt a terminust különböző módon használják: Az 'x és y összege' kifejezés néha olyan tárgyat jelent, amely x-ből és y-ból áll, máskor pedig olyan tárgyat, amely x-ből és y-ból áll, és amelynek minden része lényegében az összes része.[ii]

1.2. Eliminativizmus

Az eliminatív nézetek azok, amelyek tagadják a hétköznapi tárgyak bizonyos széles körének létezését. (A hétköznapi tárgyak alapvető voltának puszta tagadása önmagában nem elég ahhoz, hogy eliminativistának minősüljünk; lásd a 4. §-t alább.)

 Egyes eliminativisták elfogadják a nihilizmust, vagyis azt a tézist, hogy egyetlen tárgy sem alkot egy újabb összetett másik tárgyat. Más szóval, minden tárgy mereológiailag egyszerű (azaz rész nélküli). Azzal a plauzibilis feltételezéssel együtt, hogy a mindennapi tárgyak (ha léteznek) mind összetett tárgyak, a nihilizmus azt vonja maga után, hogy nincsenek mindennapi tárgyak. A nihilisták jellemzően elfogadják, hogy számtalan mikroszkopikus tárgy létezik: bár vannak "kutyaszerűen elrendezett valamik" és "szoborszerűen elrendezett valamik", de nincsenek kutyák és szobrok. A nihilizmus összeegyeztethető a lét-monizmussal is – azzal a tézissel, hogy létezik egyetlen, mindent átfogó egyszerű kozmosz (más néven "a blobject") –, valamint azzal a szélsőséges nihilista tézissel, hogy egyáltalán nincsenek is tárgyak.[iii]

 Mivel az eliminativizmus mellett szóló számos érv valójában nem elégséges annak megállapításához, hogy valamiféle összetétel soha nem fordul elő, az eliminativisták számára is nyitott a nihilizmus elutasítása és az összetételek bizonyos osztályainak elfogadása. Sok eliminativista kivételt tesz a személyek és más élőlények esetében. Egyesek például elfogadják az organicizmust, azt a tézist, hogy egyes tárgyak csak abban az esetben alkotnak valami újabbat, ha e tárgyak életszerű tevékenységet folytatnak. Más szóval, az élőlények az egyedüli összetett tárgyak.[iv]

 Az organizmusokra vonatkozó kivételek motivációi eltérőek. Van Inwagen (1990: 12. fejezet) azon az alapon fogadja el az organicizmust, hogy ez adja a legjobb választ a speciális összetétel kérdésére ("milyen feltételek mellett alkotnak egyes tárgyak valamit?"), amely lehetővé teszi a saját létezést és a testiséget, ugyanakkor megmenekül különböző problémáktól, amelyek a konkurens válaszok esetében felmerülnek. Merricks (2001: 4. fejezet) amellett érvel, hogy a személyeket és néhány más kompozíciót nem redundáns kauzális erejük miatt kell elismerni összetett létezőként. Az ilyen kivételek elfogadása természetesen aggályokat vet fel a kialakuló álláspontok szilárdságával kapcsolatban. Vagy azért, mert a kivételek engedélyezése mögötti érvelés azzal fenyeget, hogy az összes közönséges tárgyra általánosítható, vagy azért, mert a közönséges tárgyak kizárása melletti érvek azzal fenyegetnek, hogy azokra a tárgyakra is kiterjeszthetők, amelyeket engedélyezni szeretnénk.[v]

 Az eliminativisták számára az is nyitva áll, hogy olyan nem-nihilista nézeteket fogadjanak el, amelyek meglehetősen liberálisak az összetételt illetően, megengedve, hogy az összetétel legalább olyan gyakran fordul elő, mint ahogyan azt általában feltételezzük (ha nem gyakrabban). Peter Unger egy ilyen nem-nihilista eliminativista:

 Az eliminativizmus mellett szóló érvekben semmi sem tagadja azt az eléggé általános elképzelést, hogy léteznek négy lábnál nagyobb és öt lábnál kisebb átmérőjű fizikai tárgyak. Sőt, a bemutatott érvek még mindig lehetővé teszik számunkra, hogy fenntartsák, hogy léteznek különböző alakú és méretű fizikai tárgyak, különböző sajátos térbeli viszonyokkal és sebességekkel egymáshoz képest. Egyszerűen arról van szó, hogy egyetlen ilyen tárgy sem lesz közönséges dolog; egyik sem kő, bolygó vagy bútordarab. (1979b: 150)

Bár Unger a "nihilizmus" jelzőt használja nézetére, a mi értelmezésünkben ő nem nihilista, mert azt állítja, hogy létezik egy jól látható összetett tárgy, amely pontosan ott foglal helyet, ahol mi az asztalt véljük. Ugyanakkor eliminativista, amennyiben tagadja, hogy ez a tárgy egy asztal.[vi]

1.3 Permisszivizmus (Engedékenység)

A megengedő (permisszivista) nézetek azok, amelyek szerint a szokatlan, rendkívüli tárgyak széles skálája létezik.

 Az univerzalizmus az a permisszivista tézis, amely szerint a kompozíció korlátlan: bármely két vagy több objektum esetében létezik egyetlen olyan objektum, amely ezekből a tárgyakból áll össze. Amit az univerzalizmus nem mond el nekünk, az az, hogy milyen típusú tárgyak léteznek. (Értsd: amikor egy összetétel keletkezik, akkor az az új dolog micsoda, milyen fajta dolog? AF) Amikor vannak pulykaszerűen elrendezett atomok, az univerzalizmus azt vonja maga után, hogy van valamilyen objektum, amelyet ezek alkotnak. De az univerzalisták (mint a fentebb említett nem-nihilista eliminativisták) számára nyitva áll, hogy tagadják, hogy ez az összetétel egy pulyka. Feltételezve azonban, hogy léteznek olyan tárgyak, mint a pulyka, a pisztráng, valamint ezek elülső és hátsó fele, az univerzalizmus maga után vonja, hogy léteznek pisztráng-pulykák, ahol a pisztráng-pulyka egy különös tárgy, amely egy pisztráng el nem különített elülső feléből és egy pulyka el nem különített hátsó feléből áll. Ezek olyan objektumok, amelyeknek uszonyuk és tolluk is van, és amelyek uszonyos részei jó távolságra lehetnek a tollas részüktől.[vii]

 A diakronikus univerzalizmus az a permisszivista tézis, amely szerint bármely időpontra, és az azokból az időpontokból az azokban az időpontokban létező tárgyak halmazaira vonatkozó bármely függvényre létezik olyan tárgy, amely éppen azokban az időpontokban létezik, és pontosan azokkal a részekkel rendelkezik, melyek azokban az időpontokban vannak. Nagyjából ez így érthető: a téridő minden kitöltött régiójának létezik egy objektum, amely megfelel annak. Tehát, feltételezve, hogy a konyhaasztalod és a nappali asztalod is létezik, akkor létezik egy "klable" is: egy olyan objektum, amely minden nap éjféltől délig teljes egészében a konyhaasztalodból áll, és délutántól éjfélig teljes egészében a nappali asztalodból áll. Ez egy olyan tárgy, amely naponta kétszer azonnal és észrevétlenül megváltoztatja a helyét.[viii]

 Vannak, akik a permisszivizmusnak még bővebb formáit is elfogadják. A megfogalmazások eltérőek, de a hozzávetőleges elképzelés az, hogy amíg az empirikus tények nem zárják ki, hogy egy adott modális tulajdonsággal rendelkező tárgy egy adott helyen van, addig az adott helyen van egy tárgy, amely rendelkezik ezzel a modális tulajdonsággal. Ha egy piros autó parkol a garázsban, akkor az empirikus tények (pl. hogy nincs ott semmi kék) kizárják, hogy az autó pontos helyén legyen egy olyan tárgy, amely szükségszerűen kék. De nem zárják ki azt, hogy létezik egy olyan tárgy, egy un. bennautó, amely az autóval együtt van elhelyezve, és amely metafizikai szükségszerűségből a garázsban van (incar=bennautó), és amely megszűnne létezni, ha az autó elhagyná a garázst.[ix]

 A permisszivizmus egy további módja az, hogy megengedjük a hétköznapi tárgyak olyan részeinek sokaságát, amelyekről természetszerűleg nem feltételezzük, hogy vannak. Például azt állíthatjuk, hogy az olyan közönséges részeken kívül, mint a karok és lábak, vannak rendkívüli részeink is, mint a lábkomplementek, ahol a bal lábkomplement egy olyan objektum, amely a bal lábunk kivételével az egész testünkből áll. Néhány természetes feltételezéssel együtt (pl., a tér régióiról), a láb-kiegészítőket és más rendkívüli részek sokaságát a tetszőleges, el nem különített részek tana - vagy DAUP – szolgáltatja. DAUP az a tézis, hogy bármely o anyagi tárgy esetében, ha r a térnek az o által elfoglalt régiója, és ha r′ az r egy elfoglalható részterülete, akkor létezik egy olyan anyagi tárgy, amely pontosan elfoglalja r′-t, és amely o része. (Durván: egy adott objektum határain belüli minden térrégióhoz tartozik egy olyan része, amely pontosan kitölti ezt a régiót.)[x]

2. A konzervatív ontológiák ellen

2.1 Szóritész érvek (lásd: kupac paradoxon)

A Szóritész érvek abból a premisszából indulnak ki, hogy a parányi különbségek nem okozhatnak különbséget abban a tekintetben, hogy egy F tulajdonság (vagy egy K fajta) megtestesül-e, és végül oda vezetnek, hogy semmi sem F (vagy minden F), vagy K. Íme, egy Szóritész érv a kövek eliminálása mellett:

(SR1) Minden kő véges számú atomból áll.

(SR2) Lehetetlen, hogy valami, ami kettőnél kevesebb atomból áll, kő legyen.

(SR3) Bármely n szám esetén, ha lehetetlen, hogy egy n atomból álló tárgy kő legyen, akkor lehetetlen, hogy egy n+1 atomból álló tárgy kő legyen.

(SR4) Tehát nincsenek kövek.

 Az SR2 és SR3 premisszák együttesen azt vonják maguk után, hogy bármely véges számú atom esetén semmi nem kő. Ez azonban az SR1-gyel együtt azt vonja maga után, hogy nincsenek kövek.[xi]

 Hasonló érvek hozhatók az egyes hétköznapi tárgyak kizárására is. Felépíthetünk egy Szóritész sorozatot, amely egybefüggő anyagdarabokból áll, a Kilimandzsáró csúcsán lévő anyagdarabtól, mk-tól a környező síkságon lévő anyagdarabig, mp-ig. Abból a Szóritész előfeltevésből, hogy az mp-től mk-ig vezető út mentén n hüvelyknyi távolságra lévő anyagdarab a Kilimandzsáró része, ha az út mentén n+1 hüvelyknyi távolságra lévő anyagdarab a Kilimandzsáró része (bármilyen n szám esetén), valamint abból a tényből, hogy mp nem része a Kilimandzsárónak, arra az abszurd következtetésre jutunk, hogy mk nem része a Kilimandzsárónak. Tehát a redukció alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a Kilimandzsáró nem létezik.[xii]

Miért fogadjuk el az SR3-at? Képzeljük el az esetek sorozatát, amely egy egyetlen atomot tartalmazó esettel kezdődik, és egy paradigmakőnek tűnő esettel végződik, ahol minden egyes eset csak egyetlen atom hozzáadásával különbözik az előzőtől. Nagyon valószínűtlennek tűnik, hogy bármelyik ilyen sorozatban legyenek olyan szomszédos esetek, ahol az egyik esetben van kő, a másikban viszont nincs. Az SR3 elvetése úgy tűnik, hogy éppen egy ilyen éles határvonal mellett kötelezne el minket.

 De tagadhatjuk, hogy az SR3 igaz anélkül, hogy elfogadnánk, hogy az ilyen sorozatokban van éles átmenet a kövek és a nem-kövek között, vagyis anélkül, hogy elfogadnánk, hogy van a sorozatban egy olyan konkrét objektum, amely biztosan kő, és amelynek az utódja biztosan nem kő. Ehelyett ugyanis azt is gondolhatjuk, hogy van egy sor olyan eset, amelyben homályos, hogy a kérdéses tárgy kő-e vagy sem.[xiii]

 Íme, egy illusztráció arra, hogyan is működhetne egy ilyen stratégia. Legyen S egy olyan tárgy a sorozatban, amely egyértelműen kőnek tűnik, legyen NS egy olyan tárgy, amely egyértelműen nem kőnek tűnik, és legyen BS egy olyan tárgy, amely a kő kő mivolta határesetének tűnik. Azt sugallhatnánk, hogy a "kő" szó azért homályos, mert a "kő" szónak számos pontos jelentése (vagy "pontosítása") van,

(i) amelyek mindegyike vonatkozik S-re,

(ii) amelyek közül egyik sem vonatkozik az NS-re,

(iii) amelyek közül néhány, de nem mindegyik vonatkozik BS-re, és

(iv) amelyek közül egyik sem felel meg egyértelműen a "kő" jelentésnek.

 Az "S egy kő" azért igaz, mert S a "kő" összes ilyen pontosítása alá tartozik. Az "NS egy kő" hamis, mert az NS egyik alá sem tartozik. A "BS egy kő" pedig sem nem igaz, sem nem hamis, mert a BS néhány, de nem az összes meghatározás alá tartozik. És akkor maga az SR3 is hamisnak bizonyul: a 'kő' minden egyes pontosítása esetén van olyan tárgy a sorozatban, amelyik az adott pontosítás alá esik, de az utódja nem. (Ezt néha "szupervaluationista" beszámolónak is nevezik).

 A Szóritész érvek védelmezői gyakran panaszkodnak arra, hogy ez a megközelítés még mindig valamilyen "éles státusz átmenetre" kötelez, például éles átmenetre egy olyan esetből, amikor a "van egy kő" igaz, egy olyan esetbe, amikor ez sem nem igaz, sem nem hamis.[xiv]

2.2 A homályosság érve

Természetes, hogy a tárgyak néha alkotnak, máskor pedig nem alkotnak további tárgyakat. Például amikor egy kalapácsfejet szilárdan rögzítünk egy nyélhez, akkor ezek alkotnak valamit, nevezetesen egy kalapácsot. Ha viszont a szoba ellentétes végén vannak, akkor nem állnak össze semmivé. A következő érv – amelyet "a homályosságból származó érvként" ismerünk – azt igyekszik megmutatni, hogy ez a természetes feltételezés téves.

(AV1) Ha a tárgyak bizonyos összetételei némelykor alkotnak valamit, mások pedig nem, akkor feltehető, hogy az összetételeknek (kompozíciónak) van egy Szóritész sorozata.

(AV2) Minden ilyen Szóritész sorozatnak tartalmaznia kell vagy egy pontos határértéket, vagy az összetétel határesetét.

(AV3) Egy ilyen Szóritész sorozatokban nem lehetnek pontos határeset.

(AV4) Nem lehetnek határesetei az összetételnek.

(AV5) Tehát vagy minden többszörös objektum alkot valamit, vagy egyik sem.

 Ha az érvelés megalapozott, akkor vagy az univerzalizmusnak vagy a nihilizmusnak kell igaznak lennie, bár hogy melyikük a helyes, azt független alapon kellene eldönteni.[xv]

 A kompozíciók sorozata olyan esetek sorozata, amely egy olyan esettől, amelyben nem fordul elő kompozíció, egy olyan esetig tart, amelyben igen, ahol a szomszédos esetek rendkívül hasonlóak minden olyan tekintetben, amelyet általában relevánsnak tartanánk a kompozíció előfordulása szempontjából (pl. a szóban forgó objektumok közötti térbeli és oksági viszonyok). Így értelmezve az AV1 nem kifogásolható. Ha igaz, hogy a nyél és a fej csak akkor alkot valamit, amikor a kalapácsot összeszerelik, akkor a kalapács összeszerelésének kezdetétől a végéig tartó pillanatnyi esetek sorozata éppen ilyen sorozat lenne. Az AV2 premissza triviálisnak tűnik: bármelyik ilyen sorozatnak nyilvánvalóan tartalmaznia kell valamilyen átmenetet az összetétel hiányától a megvalósuló összetételig, és ekkor vagy lesz, vagy nem lesz határozott tény arról, hogy pontosan hol következik be ez az átmenet.

 Az AV3 is hihető. Ha az összetétel az egyik esetben előfordul, a másikban viszont nem, akkor bizonyára van valami magyarázat arra, hogy miért van ez így. Más szóval, az összetételre vonatkozó tények nem "nyersek". Mégis, azok a fajta különbségek, amelyeket egy sorozatban az összetétel tekintetében a szomszédos esetek között találunk – például, hogy a nyél és a fej egy centiméter töredékével közelebb van egymáshoz az egyikben, mint a másikban – nem magyarázhatják meg plauzibilisen, hogy miért fordul elő az összetétel az egyik esetben, de a másikban nem.[xvi]

 Az eliminativisták bizonyos esetben jó helyzetben vannak ahhoz, hogy ellenálljanak az AV3-nak anélkül, hogy el kellene fogadniuk, hogy a kompozíciós tények nyersek. Tegyük fel például, hogy elfogadunk egy olyan nézetet, amely szerint a tudatos lények az egyetlen összetett objektumok. Az ilyen eliminativisták tagadni fogják, hogy az összetételnek van egy, az összetételi folyamat elejétől a végéig tartó sorozata, mivel tagadni fogják, hogy bármi is a fogantyúból és a fejből állna össze (vagy, hogy van fogantyú és fej), még a sorozat végén is. Az ő világlátásuk szerint minden Szóritész sorozat az összetételre vonatkozóan egy olyan esettől kell, hogy szóljon, amelyben van tudatos lény az egyik esetben, egy olyan esetig, amelyben már nincs. És feltételezve, hogy nem lehetnek határesetek a tudatossággal kapcsolatban, minden ilyen sorozat tartalmazni fog egy éles határvonalat a tudatosság jelenlétét illetően. Ez pedig arra ad magyarázatot, hogy miért fordul elő az egyik esetben a kompozíció, a másikban viszont nem.[xvii]

 Miért kellene azonban bárkinek is elfogadnia az AV4-et? Első pillantásra éppoly egyértelműnek tűnik, hogy létezhetnek határesetek a kompozícióban (pl. amikor a kalapácsfejet éppen csak elkezdik felerősíteni a nyélre), mint az, hogy létezhetnek határesetek a vörösség és a kopaszság esetében. Ez azonban nem "csak egy újabb Szóritész", amit úgy kell elhárítani, ahogyan a 2.1. §-ban szereplő Szóritész érveket blokkoljuk. Ez azért van, mert a kompozíció bekövetkeztének idejére vonatkozó kérdés szorosan kapcsolódik a „hány objektum létezik” kérdéshez. Ez AV4 védelmében a következő érvelést javasolja, amelynek analógja nem áll rendelkezésre másfajta Szóritész-érvek esetében.[xviii]

(AV6) Ha létezhetnek határesetei a kompozíciónak, akkor meghatározhatatlan lehet, hogy hány objektum létezik.

(AV7) Nem lehet meghatározhatatlan, hogy hány objektum létezik.

(AV4) Tehát nem lehetnek határesetei az összetételnek.

 Az AV6 motivációjának megértéséhez vegyük észre, hogy ha a nyél és a fej valóban alkot valamit, akkor három dolog van: a nyél, a fej és a kalapács. Ha nem, akkor csak két dolog van: a nyél és a fej. És ha homályos, hogy a nyél és a fej alkot-e valamit, nevezetesen a kalapácsot, akkor az is homályos, hogy két dolog van-e vagy három. Ami az AV7-et illeti, vegyük észre, hogy meg lehet határozni, hogy hány tárgy van, méghozzá teljesen pontosnak tűnő szókincset használva. Bármilyen véges számra előállíthatunk egy "számszerű mondatot", amely azt mondja, hogy pontosan ennyi konkrét tárgy van. Itt van például a kettőre vonatkozó numerikus mondat: "∃x∃y(x≠y & Cx & Cy & ∀z(Cz→(x=z ∨ y=z)))." (A konkrétumokra való korlátozás biztosítja, hogy a numerikus mondatok ne legyenek triviálisan hamisak pusztán azért, mert végtelen sok szám, halmaz stb. létezik.) És mivel ezek a numerikus mondatok nem tartalmaznak homályos szókincset, ebből úgy tűnik, az következik, hogy nem lehet meghatározhatatlan, hogy hány objektum van.

 Az AV6-nak úgy lehet ellenállni, hogy tagadjuk, hogy az összetétel a tárgyak számát a javasolt módon befolyásolja. Például állíthatjuk, hogy még mielőtt a nyél és a fej véglegesen összeállítana valamit, létezik egy tárgy – egy "proto-kalapács" –, amely abban a régióban helyezkedik el, amelyet ketten együttesen foglalnak el. A proto-kalapács határozottan létezik, de ez a kompozíció határesete: meghatározhatatlan, hogy a nyél és a fej alkotja-e a proto-kalapácsot, vagy inkább egyáltalán nem alkotnak semmit (ebben az esetben a proto-kalapácsnak nincsenek részei).[xix]

 Alternatív megoldásként ellenállhatunk az AV7-nek azzal, hogy a homályosságot a számtani mondatban szereplő kvantorokra fogjuk. Végül is, ami homályosnak tűnik, az az, hogy a nyél és a fej minden, ami van, és az, hogy van-e valami más, mint a nyél és a fej. Nehéz azonban belátni, hogy a kvantorok hogyan lehetnek homályosak, és különösen azt, hogy homályosságuk hogyan lenne magyarázható a homályosságnak a 2.1. §-ban tárgyalt, standard, precizírozó számba vételével.[xx]

2.3 Anyagi összetétel

A hétköznapi tárgyakat anyagok aggregátumai alkotják, vagy azokból állnak össze. Egy aranygyűrűt egy bizonyos darab arany alkot. Az agyagszobrot agyagdarabok alkotják. Természetesen hajlamosak vagyunk arra, hogy a szobrot és az agyagdarabot egy és ugyanazon tárgynak tekintsük, olyan tárgynak, amely egyszerűen többfajta tárgyhoz (szobor és agyagdarab) tartozik.

Az anyagi konstitúció rejtélyei azonban bizonyos fezsültségben vannak ezzel a természetes gondolkodásmódunkkal. Íme, egy ilyen rejtvény. Nevezzünk "Athéné"-nak egy bizonyos agyagszobrot, és nevezzük meg "Darab"-nak az azt alkotó agyagdarabot. Ami zavarba ejtő, az az, hogy a következők mind igaznak tűnnek:

(MC1) Athéné létezik, és a Darab létezik.

(MC2) Ha Athéné létezik, és a Darab létezik, akkor Athéné = Darab.

(MC3) Athénénak más tulajdonságai vannak, mint a Darabnak.

(MC4) Ha Athénénak más tulajdonságai vannak, mint Darabnak, akkor Athéné ≠ Darab.

 Az MC2 motivációja az, hogy Athéné látszólag pontosan ugyanott van, és pontosan ugyanolyan részei vannak, mint a Darabnak. Tehát az 'Athéné' és a 'Darab' hihetőleg csak különböző nevei ugyanannak a dolognak. Az MC3 motivációja az, hogy a Darab és Athéné látszólag különböző modális tulajdonságokkal rendelkezik: Darab képes túlélni, ha laposra lapítják, Athéné viszont nem. Az MC4 az azonosságok megkülönböztethetetlenségének elvéből (más néven Leibniz-törvény) következik: ∀x∀y(x=y → ∀P(Px iff Py)). Más szóval, ha x és y azonosak, akkor minden tulajdonságuk azonos kell legyen. Hiszen ha azonosak, akkor ott csak egy dolog van, ami bármilyen tulajdonsággal rendelkezik, vagy nem rendelkezik.[xxi]

Ezt a filozófiai dilemmát néha az eliminativizmus motivációjának tekintik, mivel az eliminativisták egyszerűen tagadhatják az MC1-et: nincsenek szobrok (és talán agyagdarabok sem).[xxii]

Gyakrabban azonban ezeket a talányokat a konstitúciós (összetevői) többértelműség indoklásaként értelmezik, vagyis annak a tézisnek az alátámasztására, hogy a hétköznapi tárgyak jellemzően, ha nem is mindig, de különböznek az őket alkotó anyaghalmazoktól. ("Jellemzően" azért, mert azokban a ritka esetekben, amikor a közönséges tárgy és az aggregátum egyszerre jön létre és egyszerre szűnik meg létezni, egyes pluralisták a közönséges tárgyat az aggregátummal azonosnak tekintik). A pluralisták elutasítják az MC2-t: az agyagszobrok nem azonosak az őket alkotó agyagdarabokkal. A pluralisták tagadhatják, hogy az azonossághoz elegendő, ha egy adott időpontban a két dolognak ugyanazok a részei, vagy e helyett tagadhatják, hogy a szobor és az agyagdarab minden része azonos.[xxiii]

A pluralista megoldás egyik fő problémája a megalapozás problémája: úgy tűnik, hogy az Athéné és a Darab közötti modális különbségek (például, hogy az egyik, de a másik nem éli túl, ha laposra lapítják) magyarázatra szorulnak, és mégis úgy tűnik, hogy nincs közöttük olyan további különbség, amely alkalmas lenne arra, hogy megmagyarázza, vagy megalapozza ezeket a különbségeket.[xxiv]

Az e rejtélyekre adott pluralista válasz védelmezői hasonló érveléssel arra is rávehetők, hogy elfogadják, hogy különleges esetekben két azonos fajtájú tárgy egybeeshet. Tegyük fel például, hogy van egy fantasztikusan nagy háló (nevezzük Vékony-nak), nagyon vékony szálakkal. Ezt aztán hosszú kötéllé tekerjük, és ezt a kötelet beleszőjük egy kisebb, vastagabb szövésű hálóba (Vastag). Mivel a hálók intuitív módon különböző modális tulajdonságokkal rendelkeznek – a Vékony igen, de a vastag nem képes túlélni a vastagabb háló kibogozását –, ugyanaz a fajta érvelés, amely az MC2 elutasítására vezet, alátámasztja azt az érvet, hogy a hálók nem azonosak. Más szavakkal, két pontosan egymás mellé helyezett objektum létezik, amelyek mindketten hálók.[xxv]

Az konstitutív monisták, akik szerint Athéné azonos a Darabbal, tagadni fogják az MC3-at. A monista válasz többféleképpen is kifejthető. Először is, ragaszkodhatunk ahhoz, hogy mind Athéné, mind Darab (amelyek e nézet szerint azonosak) túlélhetik a lapítást: a lapításkor Athéné megszűnik szobornak lenni, de nem szűnik meg létezni. Azokat, akik ezt a megközelítést választják, "fazalistáknak" nevezhetjük, mivel szobornak lenni szerintük egy átmeneti fázis, amelyen Darab (azaz Athéné) átmegy.[xxvi]

Alternatívaként a monisták tagadhatják, hogy a Darab (azaz Athéné) túlélheti, hogy laposra van lapítva. Amikor a Darabot lelapítják, a Darab megszűnik létezni, és ekkor egy teljesen új (ugyanazokból az atomokból álló) agyagdarab jön létre. Ezt a stratégiát néha "a domináns fajták doktrínájának" is nevezik, mivel az elképzelés szerint, ha egy tárgy több fajtához tartozik, akkor a tárgy rendelkezik azokkal a fennmaradási feltételekkel, amelyek ahhoz a fajtához kapcsolódnak, amelyik "dominálja" a többit. Mivel a szobor uralja a darabot, a darab lényegében szobor, és ezért nem élheti túl, hogy megszűnjön szoborszerűnek lenni.[xxvii]

Végül a monisták talán egyetértenek abban, hogy a Darab képes túlélni azt, hogy laposra nyomják, és hogy az Athéné nem képes túlélni azt, hogy laposra nyomják, mégis tagadják, hogy az Athéné és a Darab különböző tulajdonságokkal rendelkezik. Hogyan lehetséges ez? E megközelítés egyik változata szerint (amelyet gyakran az ellenpár-elmélettel hoznak összefüggésbe) az az elképzelés, hogy a "képes túlélni, hogy ellapítják" kontextusfüggő, és egy tulajdonságot fejez ki, amikor "Athénéra" vonatkoztatjuk, és egy másikat, amikor "Darab"-ra vonatkoztatjuk. A másik, hogy a "képes túlélni, hogy ellapítják" egyáltalán nem fejez ki semmilyen tulajdonságot. Akárhogy is, a végén nem jutunk el egyetlen olyan tulajdonsághoz sem, amellyel a Darab rendelkezik, de Athéné nem.[xxviii]

(Van itten egy megengedhetetlen pongyolaság. Nem világos, hogy mire gondoljunk Darab alatt? Vajon az agyagdarab fogalmába beleérjük-e az agyag formáját, vagy sem? Nem világos, hogy az agyagdarab részecskéi ugyanazok-e, attól függetlenül, hogy hol vannak, és milyen viszonyban állnak a többi részecskével. Ha úgy gondoljuk, hogy az agyagdarab semmi más, mint részekék puszta összessége, aggregátuma, függetlenül a részecskék egymáshoz való viszonyától, akkor akár egy halmaznak is tekinthetjük az agyagdarabot. Ekkor viszont ez a halmaz nem lesz azonos a szoborral, mert a szobor strukturált valami. AF)

2.4 Határozatlan azonosság

Megépül egy fahajó, amelyet "Theseus II"-re keresztelnek. Az évek során a deszkák meglazulnak, ezért kidobják és kicserélik azokat. Háromszáz év elteltével az utolsó eredeti deszkákat is kicserélik. Az így kapott hajót "javított hajónak" nevezik. Az eredeti tulajdonosok leszármazottai összegyűjtik a kidobott eredeti deszkákat, és – háromszáz évvel a keresztelés után – megszerzik az utolsó deszkát is, és egy olyan hajót építenek, amely megkülönböztethetetlen az eredetitől. Az így kapott hajót "rekonstruált hajónak" nevezik. Melyik hajó az, ha egyáltalán valamelyik, amelyik azonos a Theseus II-vel? Természetes feltételezés, hogy nincs olyan tény, ami eldönti a kérdést: meghatározhatatlan, hogy a két hajó közül melyik a Theseus II.

Vitathatatlan azonban, hogy az azonosságnak soha nem lehet meghatározhatatlan esete:

(ST1) Tegyük fel, hogy meghatározhatatlan, hogy Theseus II = a javított hajó.

(ST2) Ha igen, akkor a Theseus II-nek megvan az a tulajdonsága, hogy meghatározhatatlanul azonos a javított hajóval.

(ST3) A javított hajó nem rendelkezik azzal a tulajdonsággal, hogy meghatározhatatlanul azonos a javított hajóval.

(ST4) Ha Theseus II rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, és a javított hajó nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal, akkor Theseus II ≠ a javított hajó.

(ST5) Ha Theseus II ≠ a javított hajó, akkor nem meghatározhatatlan, hogy Theseus II = a javított hajó.

(ST6) Tehát (redukció ad absurdum érveléssel) nem meghatározhatatlan, hogy Theseus II = a javított hajó.

 Az ST2 két látszólag ártalmatlan következtetésre támaszkodik: (a) abból, hogy meghatározhatatlan, hogy Theseus II azonos-e a javított hajóval, arra következtet, hogy Theseus II meghatározhatatlanul azonos a javított hajóval, és (b) ebből arra, hogy Theseus II-nek megvan az a tulajdonsága, hogy meghatározhatatlanul azonos a javított hajóval. Az ST3 is triviálisnak tűnik: a javított hajó határozottan önazonos, tehát maga nem rendelkezik ezzel a tulajdonsággal. Az ST4 a Leibniz-törvény közvetlen következményének tűnik: ha Theseus II. és a javított hajó akár egyetlen tulajdonság tekintetében is különbözik egymástól, akkor különböznek egymástól. Az ST5 triviális: ha nem azonosak, akkor nem meghatározhatatlan, hogy azonosak-e.[xxix]

Az eliminativisták az ST6-ból a következőképpen juthatnak arra a következtetésre, hogy nincsenek hajók. Ha valóban nem meghatározhatatlan, hogy a Theseus II. a javított hajó-e, akkor úgy tűnik, hogy öt lehetőség van:

(i) Theseus II csak a javított hajóval azonos.

(ii) A Theseus II. csak a helyreállított hajóval azonos.

(iii) A Theseus II. mind a javított hajóval, mind a rekonstruált hajóval azonos.

(iv) A Theseus II. hajó sem az egyik, sem a másik hajóval nem azonos; mivel megszűnt létezni.

(v) Theseus II. eleve nem is létezett; nincsenek hajók.

 Az (i) és a (ii) lehetőség tűrhetetlenül önkényesnek tűnik, mivel a javított hajó és a rekonstruált hajó egyformán igényt tart arra, hogy Theseus II. legyen. A (iii) lehetőség szintén kiesik. Ha a Theseus II. azonos mindkét hajóval, akkor (az azonosság tranzitivitása alapján) azonosaknak kell lenniük egymással; de nem lehetnek azonosak, mert különböző tulajdonságaik vannak (pl. az egyik igen, de a másik nem az eredeti deszkákból áll). A (iv) lehetőség is problematikus. A karbantartás története önmagában elegendő lett volna Theseus II fennmaradásához; az eredeti részek megőrzése és újra összerakása önmagában szintén elegendő lett volna Theseus II fennmaradásához; és itt mindkettőt sikerült biztosítani. Ahogy Parfit (1971: 5) mondaná: "Hogyan lehetne egy kettős siker kudarc?". Így kapjuk meg a (v) pontot a kizárásos érvelésből.[xxx]

Egyesek azzal válaszolnak erre az érvre, hogy azt állítják, hogy eldöntetlen, hogy a különböző tárgyak közül melyiket választja ki "Theseus II". Ha ez igaz, akkor az ST2 vitathatóan hamis. Nem következtethetünk egy Sue-val meghatározhatatlanul azonos egyén létezésére abból, hogy meghatározhatatlan, hogy Sue (vagy inkább Morgan) Harry legjobb barátja. Analóg módon nem következtethetünk egy olyan individuum létezésére, amely meghatározhatatlanul azonos a megjavított hajóval, abból a tényből, hogy meghatározhatatlan, hogy Theseus II. a megjavított hajó-e.[xxxi]

Az első látásra az a probléma ezzel a válasszal, hogy nem tűnik úgy, hogy több tárgy létezik, hogy meghatározhatatlan, hogy "Theseus II" melyiket választja ki. Végül is, amikor a 'Theseus II'-t először bevezették, csak egy hajó volt a közelben, amely megkapta a nevet! Ezt a problémát úgy lehet kezelni, ha azt állítjuk, hogy a látszat ellenére két hajó volt jelen a keresztelőn: egy olyan, amely később teljesen más deszkákból állt össze, és egy másik, amelyet később egy halom eldobott deszkából állítottak össze újra. Az viszont meghatározhatatlan, hogy e két ideiglenesen egymás mellé helyezett hajó közül melyiket keresztelték "Theseus II"-nek.[xxxii]

Más válaszok is rendelkezésre állnak. Lehetne az ST2-t azzal az indokkal tagadni, hogy nem létezik olyan tulajdonság, hogy meghatározhatatlanul azonos a Theseus II-vel. Lehet tagadni az ST3-at, azt állítva, hogy a javított hajó meghatározhatatlanul azonos a javított hajóval. Tagadhatnánk az ST4-et, tagadva, hogy a II. Thészeusz és a javított hajó különbözőségére abból a tényből lehet következtetni, hogy nem osztoznak a jelzett tulajdonságban. Vagy elfogadhatnánk a (iv) lehetőséget, azon a (stage-theory=időbeli részek teóriája, lásd perdurantizmus) alapon, hogy a keresztelés idején létező hajó nem azonos egyetlen olyan hajóval sem, amely bármely korábbi vagy későbbi időpontban létezik.[xxxiii]

(Van itt egy zavar. Feltehetőleg azért cserélték ki a deszkákat, mert azok elkorhadtak. Az eredeti hajó nem korhadt deszkákból állt, viszont a rekonstruált hajó abból áll, így a kettő különbözik egymástól. Ezen az alapon kétséges, hogy az eredeti hajó azonos-e a rekonstruált hajóval. Dönthetünk így is leszármazási alapon, de dönthetünk úgy is, hogy egy idő után a hajó tönkrement, már nem létezik. Tegyük fel ellenkezőleg, hogy az eredeti hajó deszkái nem korhadtak el, valamilyen számunkra ismeretlen okból mégis szép sorjában kicserélik a hajó alkatrészeit új deszkákra. Ha ezek után a megmaradt, de egyébként hibátlan deszkákból újjá építik a hajót, akkor jó okunk lesz a rekonstruált hajót azonosnak tekinteni az eredeti hajóval.  Bárhogy is van, csak akkor beszélhetünk a hajóról, ha tudjuk, hogy meddig, milyen feltételekkel tartja meg a hajó az önazonosságát. AF)

2.5 Önkényességi érvek

Az önkényességgel kapcsolatos érvek azon a megfigyelésen alapulnak, hogy úgy tűnik, nincs ontológiailag jelentős különbség bizonyos közönséges és rendkívüli tárgyak között, vagyis nincs olyan különbség közöttük, amely megmagyarázná, hogy miért léteznek az egyik fajtájú dolgok, de a másik nem. Íme egy példa (Hawthorne 2006: vii):

(AR1) Vannak szigetek.

(AR2) Nincs ontológiailag jelentős különbség a szigetek és az incarok (bennautók) között.

(AR3) Ha nincs ontológiailag szignifikáns különbség a szigetek és az incarok között, akkor: ha vannak szigetek, akkor vannak incarok is.

(AR4) Tehát vannak incarok.

(Korman könyvében világosan elmagyarázza az „in-car=bennautó” fogalmát. Ezt írja:

Egy teljes értékű bennautó szinte minden tekintetben olyan, mint egy autó. A fő különbség az, hogy az autóval ellentétben a bennautó nem hagyhatja el a garázst. Ahogy az autó kihajt a garázsból, a bennautó a garázs küszöbénél zsugorodni kezd, ekkor egy kinnautó születik, és elkezd növekedni. Az, ahogyan egy bennautó összezsugorodik, és fokozatosan egy kinnautó lép a helyére, pontosan ugyanúgy néz ki, mint ahogyan egy autó elhagyja a garázst. De egy bennautó nem egy autó, amely egy garázsban van, mivel egy autó, amely egy garázsban van, később a garázson kívül is lehet. A bennautó nem is egy garázsban lévő autónak az a része, amelyik egy garázsban van, mert az is később a garázson kívül is lehet. De a bennautó soha nem lehet a garázson kívül. AF)

 Az AR2 mögött az az elképzelés áll, hogy a szigetek és az incarok (lásd az 1.3. §-t) nagyjából ugyanolyan típusú objektumoknak tűnnek, nevezetesen olyan objektumoknak, amelyek egyszerűen azáltal szűnnek meg, hogy megváltozik az orientációjuk valamilyen más dologhoz (az egyik esetben a vízszinthez, a másikban a garázshoz) képest, anélkül, hogy az őket alkotó anyaguk bármilyen belső változáson menne keresztül. Az AR3 gondolata az, hogy ha valóban léteznek szigetek, de nincsenek incarok, akkor ez olyasvalami, ami látszólag magyarázatra szorul: lennie kell valaminek, ami miatt ez így van. Ha másként gondolnánk, az azt jelentené, hogy a létezésre vonatkozó tényeket önkényesnek tekintenénk olyan értelemben, ahogyan azok hihetően nem azok.

Hasonló érvekkel lehet bizonyítani a láb-kiegészítők létezését (azon az alapon, hogy nincs ontológiailag jelentős különbség köztük és a lábak között) és a pisztráng-pulyka létezését (azon az alapon, hogy nincs ontológiailag jelentős különbség köztük és az olyan szétszórt objektumok között, mint a naprendszerek).[xxxiv]

Az eliminativisták természetesen ellenállhatnak az érvelésnek az AR1 tagadásával.[xxxv]

Az érvnek úgy is ellenállhatnak, hogy tagadják az AR2-t, és azonosítanak valamilyen ontológiailag jelentős különbséget a szigetek és az incarok között. Egy bizonyos fajta antirealista például azt fogja mondani, hogy azt, hogy milyen objektumok léteznek, nagyrészt az határozza meg, hogy milyen objektumokat tekintünk létezőnek. Ennek megfelelően maga az a tény, hogy szigeteknek tekintjük őket, de incaroknak nem, ontológiailag jelentős különbséget jelöl közöttük. Alternatív megoldásként megkísérelhetünk egy ontológiailag jelentős különbséget azonosítani a hétköznapi és a rendkívüli tárgyak között anélkül, hogy az antirealizmust támogatnánk. A jelen esetben ellenállhatnánk az AR2-nek azzal, hogy ragaszkodunk ahhoz, hogy a szigeteknek lényegesen eltérő perzisztencia feltételei vannak az incaroktól. Az incarok akkor szűnnek meg létezni, amikor az anyaguk megszűnik egy garázs belsejében lenni. A szigetek azonban, a hipotézissel ellentétben, nem szűnnek meg létezni, amikor teljesen elmerülnek; csupán megszűnnek szigetek lenni.[xxxvi]

Mi a helyzet az AR3-mal? Részben azért tűnik önkényesnek a szigetek jóváhagyása, de az incaroké nem, mert úgy tűnik, hogy a szigeteket az incarokkal szemben előnyben részesítjük azáltal, hogy létezőnek tekintjük őket. Emiatt bizonyos deflációs ontológiai nézetek hívei jó helyzetben vannak ahhoz, hogy tagadják az AR3-at. A relativisták például azt állíthatják, hogy a szigetek léteznek, az incarok pedig nem - vagyis a mi fogalmi rendszerünkhöz képest. Más, ugyanolyan jó sémákhoz képest az incarok léteznek, a szigetek pedig nem. A kvantor-variánsok hívei, akik azt állítják, hogy a mi kvantorainknak vannak olyan megfelelői, amelyek a miénkkel egyenrangúak, és amelyek olyan dolgokra terjednek ki, amelyek a mi világunkban nem léteznek - hanem inkább léteznek* -, azt állíthatják, hogy a szigetek léteznek, de nem léteznek*, míg az incarok léteznek*, de nem léteznek. Az ilyen nézetek szerint a szigetek és az incarok alapvetően egységes bánásmódban részesülnek; a szigetek nem kapnak semmiféle "különleges bánásmódot", amely magyarázatért kiált.[xxxvii]

2.6 Leleplező érvek

Találkozunk néhány faként és néhány kutyánként elrendezett atommal, és természetesnek vesszük, hogy van egy kutya és van egy fa. De többféleképpen is feloszthatnánk egy ilyen helyzetet objektumokra. Ahelyett, hogy úgy vélnénk, hogy ott egy fa van, vehetnénk úgy is, hogy ott egy trog van: egy részben szőrös, részben fából készült tárgy, amely a kutyából és a fa törzséből áll.

 Miért tekintjük azonban természetesen inkább fának, mint trognak, amit látunk? Valószínűleg ez nagyrészt különböző biológiai és kulturális összefüggések eredménye. Ha ez így van, akkor kevés okunk van azt várni, hogy a hiedelmeink arról, hogy milyen tárgyak léteznek, akár csak megközelítőleg is helytállóak lennének. Ez a felismerés viszont oda vezet, hogy megcáfolja a hiedelmeinket arról, hogy milyen tárgyak vannak:

 (DK1) Nincs magyarázó kapcsolat aközött, amiképp a világot tárgyakra osztjuk, és aközött, hogy a világ ténylegesen milyen tárgyakra oszlik.

(DK2) Ha ez így van, akkor véletlen egybeesés lenne, ha a tárgyakról alkotott hiedelmeink helyesnek bizonyulnának.

(DK3) Ha véletlen lenne, ha a tárgyi hiedelmeink helyesnek bizonyulnának, akkor nem kellene hinnünk, hogy vannak fák.

(DK4) Tehát nem kellene elhinnünk, hogy vannak fák.

 A DK1 mögötti elképzelés az, hogy hajlamosak vagyunk inkább fákban hinni, mint trogokban, nagyrészt azért, mert az uralkodó konvenciók azokban a közösségekben, amelyekbe beleszülettünk, általában tiltják, hogy bizonyos dolgokat egyetlen tárgy részeinek tekintsünk, hacsak nem kapcsolódnak egymáshoz, vagy más módon nem egységesek. Ezek a konvenciók valószínűleg arra a veleszületett hajlamra vezethetők vissza, hogy a tulajdonságoknak csak bizonyos csoportjait érzékeljük egyetlen tárgyhoz tartozónak, és hogy a hozzánk hasonló lények számára adaptív, hogy így érzékeljük a világot. De az arra vonatkozó tényeknek, hogy az atomok mely eloszlásai alkotnak valamit, vagy, hogy a tulajdonságok mely csoportjait viseli valóban egyetlen tárgy, nincs szerepe annak magyarázatában, hogy ez miért adaptív. Úgy tűnik tehát, hogy a világot olyan okokból osztjuk fel objektumokra, ahogyan azt tesszük, amely okoknak egyáltalán semmi közük ahhoz, hogy a világ valójában hogyan oszlik fel tárgyakra.

 A DK2 mögött az az elképzelés húzódik meg, hogy ha valóban van egy ilyenfajta kapcsolat a tárgyi tények és a tárgyi hiedelmeinkhez vezető tényezők között, akkor csak szerencsés véletlen lehet, ha ezek a tényezők olyan hiedelmekhez vezetnek minket, amelyek összhangban vannak a tárgyi tényekkel. A DK3 gondolata pedig az, hogy mivel nincs racionális okunk azt hinni, hogy szerencsénk volt, nem szabad azt hinnünk, hogy szerencsénk volt, és ebben az esetben fel kell függesztenünk a hiedelmeinket arról, hogy milyen tárgyak vannak, és különösen azt a hiedelmünket, hogy vannak fák.[xxxviii]

 Az ilyen cáfoló érvek nem bizonyítják, hogy az eliminativizmus igaz, vagy hogy a konzervativizmus hamis. De ha sikerrel járnak, akkor erőteljes támogatást nyújtanak az eliminativizmusnak, mivel hatékonyan semlegesítik azokat az okokat, amelyek miatt úgy véljük, hogy elfogadjuk a konzervativizmust, vagy ellen akarunk állni az eliminativizmus mellett szóló érveknek.[xxxix]

 Az érvek közvetett támogatást nyújtanak a permisszivizmusnak is, amennyiben a permisszivisták jó pozícióban vannak DK2 tagadásához. A permisszivizmus fényében az, hogy pontos hiedelmeink vannak arról, hogy milyen típusú tárgyak léteznek, triviális teljesítmény (nem véletlen), mivel gyakorlatilag minden olyan módra vannak tárgyak, amelyek megfelelnek annak, ahogyan érzékelésileg és fogalmilag feloszthatnánk egy helyzetet tárgyakra. A hétköznapi és rendkívüli tárgyak már mind ott vannak, és arra várnak, hogy észrevegyük őket; a konvencióink csupán azt határozzák meg, hogy melyeket tüntetünk ki a figyelmünkkel.[xl]

 A deflációpártiak is jól pozícionáltnak tűnnek a DK2 tagadására. A relativisták azt fogják mondani, hogy bár könnyen feloszthattuk volna a világot másképp is, de nem könnyen oszthattuk volna fel helytelenül. Ha ugyanis a világot inkább trogokra, mint fákra osztottuk volna fel, akkor más fogalmi sémánk lett volna, és helyesen hittük volna, hogy a trogok – ehhez a sémához képest – léteznek. A kvantorvariánsok képviselői azt fogják mondani, hogy ha a világot trogokra osztottuk volna fel, nem pedig fákra, akkor helyesen hittük volna, hogy a trogok léteznek*.[xli]

 Alternatív megoldásként megpróbálhatunk ellenállni a DK1-nek azzal, hogy magyarázó kapcsolatot találunk a világ felosztásának módja és a felosztás módjáról alkotott hiedelmeink között. Mondhatnánk például, hogy az intelligens tervezés eredményeképpen vannak olyan tárgyi hiedelmeink, mint amilyenek: Isten, azt akarva, hogy nagyrészt pontos hiedelmeink legyenek, úgy intézte, hogy olyan tapasztalataink legyenek, amelyek fákat és nem patkányokat képviselnek. Vagy követhetnénk egy racionalista irányvonalat, amely szerint valamilyen racionális belátási képesség révén intellektuálisan felfogjuk a releváns tényeket arról, hogy mely tárgyak együttesen alkotnak valamit. Vagy választhatnánk egy antirealista irányvonalat, és ragaszkodhatnánk ahhoz, hogy létezik egy elme-világ magyarázó kapcsolat: a tárgyi hiedelmek meghatározzák a tárgyi tényeket, és ezért kiválóan eligazítanak minket abban, hogy milyen fajták léteznek.[xlii]

2.7 Túlzott meghatározottságra vonatkozó érvek

A túldetermináltsági érvek célja annak bizonyítása, hogy a különböző típusú hétköznapi tárgyak nem léteznek, annak bizonyítása révén, hogy nincs számukra saját, egyedi oksági munka, amit elvégezhetnének. Íme, egy ilyen érv:

 (OD1) Minden baseball-labda által okozott eseményt a baseball-labda szerint elrendezett atomok okoznak.

(OD2) Egyetlen olyan eseményt sem okoz baseball-labda-szerűen elrendezett atomok, amelyet baseball-labda okoz.

(OD3) Tehát egyetlen eseményt sem okoz baseball-labda.

(OD4) Ha nincs olyan esemény, amelyet baseball-labda okoz, akkor baseball-labda nem létezik.

(OD5) Tehát a baseball labdák nem léteznek.[xliii]

 Ezen érvelés szempontjából az "atomok" úgy értelmezhető, mint egy helykitöltő, amely a megfigyelhető valóság legjobb mikrofizikai magyarázataiban szereplő mikroszkopikus objektumok vagy anyagok helyére utal. Kiderülhet, hogy ezek a kémia összetett atomjai, lehetnek mereológiai szimplák, vagy akár nem részecske jellegű "kvantumhab" is.

 Az OD1-nek ellenállhatnánk azzal, hogy azt állítjuk, hogy néhány dolgot, amit a baseball-labdák okoznak, nem az atomjaik is okoznak. A válaszvonal egyik továbbfejlesztési módja szerint a baseball-labdák "átverik" az atomjaikat: a baseball-labda szerint elrendezett atomok együttesen nem okozhatnak semmit, amíg a baseball-labda részei. A másik szerint az ok-okozati munkamegosztás: a baseball-labdák olyan makroszkopikus tárgyakat érintő eseményeket okoznak, mint például az ablakok összetörése, míg atomjaik olyan mikroszkopikus tárgyakat érintő eseményeket okoznak, mint például az ablakok mentén elrendezett atomok szétszóródása. Mindkét stratégia azonban úgy tűnik, hogy feszültségben áll azzal a plauzibilis állítással, hogy minden fizikai eseményre létezik teljes mértékben mikrofizikai elemekből adódó teljes oksági magyarázat. Ráadásul ez a válaszvonal úgy tűnik, megkövetelné, hogy a baseball-labdáknak emergens tulajdonságaik legyenek – olyan kauzálisan hatékony tulajdonságok, amelyek nem magyarázhatók atomi részeik tulajdonságai alapján –, ami valószínűtlennek tűnik.[xliv]

 Az OD2 a következőképpen motiválható:

 (OD6) Ha egy eseményt egy baseball-labda és a baseball-labda szerint elrendezett atomok okoznak, akkor az eseményt a baseball-labda és a baseball-labda szerint elrendezett atomok túldeterminálják.

(OD7) Nincs olyan esemény, amelyet a baseball-labda és a baseball-labda irányában elrendezett atomok túlmeghatároznak.

(OD2) Tehát nincs olyan esemény, amelyet az baseball-labda szerint elrendezett atomok okoznának.

A biztonság kedvéért mondjuk, hogy egy e eseményt o1 és o2 túlhatározza:

 (i) o1 okozza e-t,

(ii) o2 okozza e-t,

(iii) o1 nem okozati összefüggésben van azzal, hogy o2 okozza e-t,

(iv) o2 nem áll ok-okozati összefüggésben azzal, hogy o1 okozza e-t, és

(v) o1≠ o2.

 Ez úgy is felfogható, mint egy kikötés arra vonatkozóan, hogy az érvelésben hogyan kell érteni a "túldetermináltságot", megelőzve ezzel a ködös vitákat arról, hogy az öt feltétel teljesülése elegendő-e a "valódi" vagy "valódi" túldetermináltsághoz. Ha azt mondjuk, hogy o1 ok-okozati szempontból releváns az o2 által okozott e szempontjából, akkor azt mondjuk, hogy o1 a következő módok valamelyikén vesz részt annak magyarázatában, hogy o2 hogyan okozza e bekövetkezését: azáltal, hogy o2 okozza e-t, azáltal, hogy o2 okozza e-t, azáltal, hogy o2-vel együttesen okozza e-t, vagy – amennyiben o2 több tárgyból áll – azáltal, hogy ő az egyikük.[xlv]

 Lehet-e az OD6-nak ellenállni? A gondolat az lenne, hogy bár egyes eseményeket mind az atomok, mind az ezekből az atomokból álló baseball-labdák okoznak, ezek az események nem túlmeghatározottak (a jelzett értelemben). De ha nem túldetermináltak, akkor a túldetermináltság öt feltétele közül melyiknek nem felel meg a baseball-labda és az atomok? Ez a válasz magától értetődőnek veszi, hogy az (i) és (ii) pontok teljesülnek. És rendkívül valószínű, hogy a (iii) és (iv) is teljesül. Akárhogyan is van az, hogy a baseball-labda "beszáll az akcióba", ez nem úgy történik, hogy belekerül annak kauzális magyarázatába, hogy az atomoknak hogyan sikerül okozniuk a dolgokat. A baseball-labdák nem okozzák azt, hogy az atomjaik összetörik az ablakokat, és az atomjaik sem okozzák azt, hogy összetörik az ablakokat. Tehát azoknak, akik tagadnák az OD6-ot, tagadniuk kell, hogy a (v) feltétel teljesül, azáltal, hogy a baseball-labdát az atomokkal azonosnak tekintik. Lásd a 3.3. §-t annak a tézisnek a megvitatására, hogy a tárgyak azonosak a különböző részeikkel.

 Miért fogadjuk el az OD7-et? Bizonyos esetekben a túldetermináltság az Ockham borotvája nyílt megsértésének tűnik: ne sokszorozzuk az entitásokat a szükségszerűségen túl. De a baseball-labdák és atomjaik közötti bensőséges kapcsolat miatt természetes, hogy még ha ezek valóban a túldetermináltság (a jelzett értelemben vett) eseteinek számítanak is, ez nem egy különösen kifogásolható fajta túldetermináltság. Megkísérelhetünk ezután ellenállni az OD7-nek egy további feltétel artikulálásával, amely megkülönbözteti a problémás és a problémamentes túldetermináltsági eseteket. Például azt állíthatjuk, hogy az o1 és o2 általi túldetermináltság nem problematikus mindaddig, amíg o1 és o2 nem teljesen függetlenek.[xlvi]

Még ha feltételezzük is azonban, hogy a túlmeghatározás kifogásolható és nem kifogásolható fajtái közötti határvonalat valamilyen kielégítő módon meg lehet húzni, akkor is lenne motiváció OD7 elfogadására. Csak akkor kellene elfogadnunk, hogy az atomokon kívül valami más is betöri az ablakot, ha jó okunk van hinni ebben a valamiben. De nincs magyarázó szükség a baseball-labdák feltételezésére, mivel minden releváns eseményre van teljes kauzális magyarázat, amely teljes egészében az atomok tevékenységére vonatkozik. És a 2.6. §-ban szereplő cáfoló érvek azt hivatottak megmutatni, hogy a baseball-labdában való hitünkre szolgáló közönséges észlelési okaink nem jók. Úgy tűnik tehát, hogy egyáltalán nincs jó okunk elfogadni, hogy léteznek baseball-labdák, ebben az esetben pedig el kellene fogadnunk az OD7-et.[xlvii]

 Az OD4 premissza az OD7-hez hasonlóan motiválható. Ha a baseball-labdák nem okoznak semmit, akkor nincs jó okunk hinni bennük, ebben az esetben el kellene fogadnunk az OD4-et. Az OD4-et közvetlenebbül is meg lehet védeni, ha a vitatott Eleai Elvre (más néven Alexander diktumára= létezni annyi, mint oksági erővel bírni) hivatkozunk, amely szerint minden létezőnek van kauzális ereje. Azzal a plauzibilis feltételezéssel együtt, hogy ha a baseball-labdák nem okoznak semmit, az azért van, mert nem okozhatnak semmit, az Eleatikus Elv az OD4-et vonja maga után.[xlviii]

2.8 A sokaság problémája

Úgy tűnik, hogy az irodában egyetlen fa íróasztal található. Az íróasztalt egyetlen fadarab alkotja, amelynek felülete éles határt képez a környezettel, anélkül, hogy egyetlen cellulózmolekula is elszakadna a többitől. Nevezzük ezt a fadarabot "Woodrow"-nak. Most tekintsük a Woodrow összes részéből álló tárgyat, kivéve egyetlen cellulózmolekulát, "Mollyt", amely a Woodrow felületének egy részét alkotja. Nevezzük ezt a valamivel kisebb fadarabot "Woodrow-mínusz"-nak. Mivel a Woodrow-minus rendkívül hasonlít Woodrow-ra, nagy nyomás nehezedik arra, hogy elfogadjuk, hogy a Woodrow-minus is egy íróasztal. Röviden, ez a sokak problémája.

 (PM1) Woodrow egy íróasztal, ha Woodrow-mínusz egy íróasztal.

(PM2) Ha ez így van, akkor nem igaz, hogy az irodában pontosan egy íróasztal van.

(PM3) Pontosan egy íróasztal van az irodában.

 A PM1 és PM2 egyenesen azt vonja maga után, hogy a PM3 hamis; az egyik állításnak el kell tűnnie.[xlix]

 A PM1 plauzibilis. Úgy tűnik, hogy Woodrow-minusban minden megvan, ami egy íróasztalhoz kell: úgy néz ki, mint egy íróasztal, olyan a formája, mint egy íróasztalé, van egy sík írófelülete, és így tovább. Ennek megfelelően önkényesnek tűnik azt feltételezni, hogy a Woodrow, de a Woodrow-mínusz nem íróasztal. Sőt, ha Mollyt eltávolítanánk, akkor a Woodrow-minus biztosan íróasztal lenne. De mivel a Woodrow-minus maga nem megy át semmilyen érdekes változáson, amikor Mollyt eltávolítjuk (végül is Molly nem is része a Woodrow-minusnak), logikus, hogy a Woodrow-minusnak is íróasztalnak kell lennie, még akkor is, ha Molly hozzá van csatolva.

 A PM1-et azzal az indokkal lehet tagadni, hogy az íróasztalnak lenni egy "maximális" tulajdonság, azaz egy objektum olyan tulajdonsága, amely nem osztható meg az objektum nagy részeivel. Mivel Woodrow egy íróasztal, és mivel Woodrow-mínusz Woodrow nagy része, Woodrow-mínusz nem íróasztal.[l]

 Ez a válaszstílus azonban elérhetetlenné tehető, ha a történetünkbe bevezetjük a homályosság egy elemét. Tegyük fel most, hogy Molly elkezdett elszabadulni a többi molekulától, mégpedig úgy, hogy természetesen úgy írjuk le, hogy az irodában az íróasztal egy határeset része. Legyen Woodrow-plusz a cellulózmolekulák azon összessége, amelynek Molly biztosan része. A PM1-et ekkor helyettesíthetjük a PM1′-vel:

 (PM1′) Woodrow-plusz egy íróasztal, ha Woodrow-minusz egy íróasztal.

 Woodrow-plusz és Woodrow-minusz úgy tűnik, hogy mindkettő rendelkezik mindennel, ami ahhoz szükséges, hogy asztal legyen, és egyik sem tűnik jobb jelöltnek arra, hogy asztal legyen, mint a másik. A PM2-t ekkor PM2′-re cserélnénk:

 (PM2′) Ha Woodrow-plusz egy íróasztal iff Woodrow-minusz egy íróasztal, akkor: nem igaz, hogy az irodában pontosan egy íróasztal van.[li]

 A PM1′ ellen a fenti 2.1. §-ban vázolt szupervaluationista stratégia hívei tudnak ellenállni. Az "íróasztal" homályos fogalmának többféle pontosítása van, amelyek közül néhány vonatkozik a Woodrow-pluszra, néhány a Woodrow-minuszra, de egyik sem vonatkozik mindkettőre. Ennek megfelelően a PM1′ néhány pontosításra hamis, és ezért nem igaz simpliciter.[lii]

 Az alkotmányos pluralisták mind a PM2-t, mind a PM2′-t tagadhatják. Az eredeti történetet illetően ragaszkodhatnak ahhoz, hogy sem Woodrow, sem Woodrow-minus nem íróasztal. Mindkettő egy-egy egyszerű fadarab, és egyetlen egyszerű fadarab sem íróasztal. Sőt, pontosan egy íróasztal van, azt Woodrow alkotja, és bár Woodrow-minus alkotná ezt az íróasztalt, ha Mollyt eltávolítanák, a dolgok jelenlegi állása szerint egyáltalán nem alkot semmit. Az átdolgozott történettel kapcsolatban a pluralisták ismét azt mondhatják, hogy pontosan egy asztal van, sem Woodrow-plusz, sem Woodrow-mínusz nem asztal, és egyszerűen meghatározhatatlan, hogy Woodrow-plusz vagy Woodrow-mínusz alkotja-e ezt az asztalt. Ebben az esetben a PM2′ hamis. Igaz, hogy mindegyik íróasztal, ha a másik is az - mivel egyik sem íróasztal -, de ebből nem következik, hogy egynél több vagy egynél kevesebb íróasztal van.[liii]

 Végül, tagadhatjuk a PM3-at, vagy úgy, hogy elfogadunk egy eliminatív nézetet, amely szerint nincs íróasztal az irodában, vagy úgy, hogy elfogadunk egy megengedő nézetet, amely szerint egynél több íróasztal van az irodában. Az utóbbi válasz hívei azonban a végén két asztalnál jóval több asztal mellett kötelezik el magukat. A paritásos logika szerint lesz egy olyan íróasztal is, amely Nelly (≠ Molly) kivételével az összes cellulózmolekulából áll. Ugyanígy Ollie esetében is. És így tovább. Tehát legalább annyi asztal lesz, ahány cellulózmolekula van az asztal felületén.[liv]

3. A revizionista ontológiák ellen

3.1 Érvek az ellenpéldákból

Az univerzalizmus ellentmondani látszik azon hallgatólagos meggyőződésünknek, hogy a pisztrángok elülső fele és a pulykák hátsó fele nem alkot semmit. Másképpen fogalmazva, úgy tűnik, hogy az univerzalizmus nyitott a meglehetősen nyilvánvaló ellenpéldákra. Íme, egy érv az univerzalizmus ellen ellenpéldákra alapozva:

 (CX1) Ha igaz az univerzalizmus, akkor vannak pisztráng-pulykák.

(CX2) Nincsenek pisztráng-pulykák.

(CX3) Tehát az univerzalizmus hamis.

 Más, hasonló érvek is felhozhatók a revíziós tézisekkel szemben. Az eliminativizmus különféle formái tévesen azt sugallják, hogy nincsenek szobrok; a plenitudinizmus tévesen azt jelenti, hogy vannak incarok; az önkényes leválasztatlan részek doktrínája tévesen azt sugallja, hogy vannak lábkiegészítők; és így tovább.[lv]

Kompatibilista felfogásban az ellenpéldák nem cáfolnak, mivel összeegyeztethetőnek tűnnek alapvető intuícióinkkal, melyek alátámasztják CX2-t: Nincsenek pisztráng-pulykák. Az ilyen védelmi stratégiák ismert érvelési hibákra hivatkoznak. Például, amikor egy közönséges beszélő benéz a hűtőbe, és azt mondja, hogy „nincs sör”, nyilvánvalóan nem azt akarja mondani, hogy sehol az univerzumban nincs sör. Inkább hallgatólagosan korlátozza a kvantorát a hűtőben lévő dolgokra. (nincs olyan x, hogy x a hűtőben van ÉS x-sör. AF) Az univerzalisták gyakran azt sugallják, hogy valami hasonló történik, amikor a hétköznapi beszélők azt mondják, hogy „nincs pisztráng-pulyka” (vagy „nincs semmi, aminek uszonya és tolla is lenne”). A beszélők hallgatólagosan korlátozzák a közlés kvantorait mindennapi tárgyakra, és így szerintük más értelemben lehetnek uszonyos és tollas dolgok, mint a pisztráng-pulyka. A két értelmezés szerintük egyszerre tartható, hiszen nem egyazon értelemben használják a létezők terjedelmét: az egyik estben hétköznapi tárgyakról van szó, a másik esetben meg nem. Ez az un. ekvivokáció, a szó azonosságon alapuló logikai hiba. Az univerzalisták szerint az ellenpéldákból származó érvelés tehát félreértésen alapul. Ha a kvantorok köznapi objektumokra korlátozódnak, akkor a CX2 igaz, de a CX1 hamis: az univerzalizmus nem jelenti azt, hogy bármely hétköznapi dolog pisztráng-pulyka. Ha viszont a kvantorok teljesen korlátlanok, akkor a CX2 hamis; de a CX2 tagadásával (így értve) nem ütközünk semmibe, amit hajlamosak vagyunk mondani, elhinni vagy megérinteni.[lvi]

 Ez csak egy a sok kompatibilis stratégia közül, amelyeket a revíziós nézetek védelmezői alkalmaztak. Máskor az univerzalisták a „tárgy” szó kétértelműségére is hivatkoznak, hogy megmagyarázzák „nincs olyan tárgy, amelynek uszonyai és tollai is vannak”. Az Eliminativisták szerint a „Léteznek szobrok.” mindennapi nyelvi kijelentés a „laza beszéd” egy példája, vagy úgy gondolják, hogy a kijelentés kontextus függő, ahol a kijelentés speciális technikai (ontológiai) értelemben is érthető.[lvii]

 Az egyik gyakori kifogás a kompatibilista megközelítésekkel kapcsolatban az, hogy ezek a javaslatok azzal kapcsolatban, amit mondunk, és amit hiszünk, nyelvileg vagy pszichológiailag nem hihetőek, valószínűtlenek. Például, amikor a mindennapi nyelvhasználók megszokott módon beszélnek, vagy korlátozzák a kvantorokat, akkor baklövést követ el valaki, aki a kijelentést szó szerint, névértéken veszi. ("Nincs sör sehol a világon?") [lviii]

 A revizionista ontológia hívei e helyett inkompatibilista értelmezését kívánják adni az ellenpéldáknak, elfogadva, hogy az általuk védelmezett revíziós nézetek összeegyeztethetetlenek a hétköznapi hiedelmekkel (hétköznapi diskurzus, józan ész, intuíció stb.), de fenntartják, hogy a hibák megmagyarázhatók vagy védhető, menthetők. Például a revizionista ontológia képviselői azt állíthatják, hogy a téves köznapi hiedelmek mégis jogosak, mindaddig, amíg valaki nem ismeri azok cáfolatait. Olykor azt állíthatják, hogy a mindennapi nyelvhasználók valójában nem elkötelezettek hiedelmeik mellett, ami viszont azt sugallhatja, hogy nem érdemlik meg, hogy filozófiai vizsgálat céljából komolyan vegyük őket. Vagy felhívják a figyelmet valamire, amelyben a hétköznapi kijelentések és hiedelmek „majdnem olyan jók, mint igazak”.[lix]

 3.2 A jóindulat (Charity) érve

A szobrok létezése kérdésének egyik plauzibilis megközelítése, ha azt kérdezzük, vajon az angol (jelen esetben magyar) nyelv helyes használata az, amikor „szobrok léteznek” hétköznapi kijelentést igaznak tekintjük. A beszélők csoportjainak nyelvi-fogalmi értelmezését valószínűsíthetően a jótékonyság elve szabályozza, amely megtiltja a nyilvánvalóan hamis hiedelmeket, abszurd értelmet társítsunk a beszélők kijelentéseihez. Egy ilyen elv – amelyet függetlenül motivál az arról való elmélkedés, hogy a kijelentések hogyan kapják a jelentésüket – a hétköznapi tárgyak létezése és a rendkívüli (szokatlan) tárgyak nemléte mellett szóló érvként is alkalmazható:

 (CH1) Az angol nyelv legjótékonyabb értelmezése szerint, a „Léteznek szobrok.” hétköznapi kijelentés igaz.

(CH2) Ha ez így van, akkor a „Léteznek szobrok.” mindennapi kijelentés igaz.

(CH3) Ha igaz a "Léteznek szobrok" hétköznapi kijelentés, akkor vannak szobrok.

(CH4) Szóval vannak szobrok.

 A CH1 mögött meghúzódó gondolatot jobban megértjük, ha észrevesszük, hogy az eliminativisták (akik szerint nincsenek szobrok) és a konzervatívok (akik szerint vannak szobrok) is egyetértenek abban, hogy az atomok szoborszerűen vannak elrendezve. A kérdés az, hogy az angol "There are statues." mondatot úgy kell-e értelmezni, hogy az atomok ilyen elrendezése elegendő ahhoz, hogy igaz legyen a szobrok létezését állító mondat. Nevezzük liberálisnak a „vannak szobrok” olyan értelmezését, ahol a szoborszerűen elrendezett atomok léte elegendő annak igazságához, és azokat az értelmezéseket, amelyek szerint ez nem elég, azaz a szoborszerű elrendezés nem teszi igazzá a mondatot (nem tekinthető igazságalkotónak) szigorúnak (demanding). Az ötlet tehát az, hogy a liberális és a szigorú értelmezések rendelkezésre állása esetén az előbbi egyértelműen jótékonyabbnak tűnik. A CH2-t az a megfontolás motiválja, hogy nincsenek más olyan tartalmi meghatározó tényezők, amelyek a szigorú értelmezésnek kedveznének a liberális értelmezéssel szemben, és ebben az esetben a jótékonyság győz, és a "Léteznek szobrok." mondat igaz. A CH3 egy plauzibilis diszkvalifikációs elv egyszerű alkalmazásának tűnik: ha S mondat azt  mondja, hogy p, és S igaz, akkor p.[lx]

 A CH1-et azzal az indokkal lehet megkérdőjelezni, hogy a jótékony értelmezés holisztikus szemléletet igényel, és míg a liberális értelmezések bizonyos szempontból jótékonyak, más szempontból nem jótékonyak. Végül is a 2. §-ban tárgyalt rejtvények és érvek úgy tűnik, oda vezetnek, hogy egyetlen értelmezés sem képes biztosítani mindannak az igazságát, amit a hétköznapi tárgyakról hajlamosak vagyunk gondolni, mondani. Például az olyan liberális értelmezések, amelyek alapján az MC1 igaznak bizonyul ("Athéné és Darab létezik"), ellentmondás esetén az MC2 és MC4 közül legalább egyet hamisnak kell, hogy mutassanak. De akkor egy másik intuitívan igaz állítás – talán "Athéné és Darab (ha léteznek) azonosak" - hamisnak fog bizonyulni. Azok a szigorú értelmezések, amelyeknél az MC1 hamisnak bizonyul, hihetőbbek, mint a liberális értelmezések, mivel az MC2-től az MC4-ig mindent igazra tudnak értékelni. A jótékony értelmezésnek ez a nyeresége ellensúlyozhatja az MC1 hamisra értékeléséből származó veszteséget a jótékony értelmezésben.[lxi]

A CH1-et azon az alapon is megkérdőjelezhetjük, hogy a jótékonyság elve, helyesen értelmezve, csak azt követeli meg, hogy a hétköznapi beszélők kijelentései és meggyőződései ésszerűek legyenek, nem pedig azt, hogy igazak legyenek. Mivel a hétköznapi beszélők számára úgy tűnik, mintha szobrok léteznének, és mivel nincs okuk azt hinni, hogy a látszat félrevezető (mivel soha nem találkoztak az eliminativizmus melletti érvekkel), kijelentéseik és hiedelmeik akkor is ésszerűek lennének, ha hamisak lennének. A jótékonyság elve, így értelmezve, nem részesítené előnyben a liberális értelmezéseket a szigorú értelmezésekkel szemben.[lxii]

 Egy másik stratégia a CH2-nél lévő érvelés elutasítását foglalja magában, azt állítva, hogy a jótékonyságon túli korlátok a szigorú értelmezéseknek kedveznek. A jótékonyság ugyanis nem az egyetlen tényező, amely a kijelentéseink jelentését meghatározza. A tartalom meghatározásával kapcsolatos bizonyos rejtvények oda vezetnek, hogy egy kifejezés vagy kijelentés tartalmát nem lehet kizárólag az alapján meghatározni, hogy mely mondatokat vagyunk hajlamosak igaznak tekinteni; ezen felül ugyanis részben a tartalmak relatív "természetességéről" vagy "alkalmasságáról" is szó van. Aki elfogadja ezt a fajta megközelítést, az állíthatja, hogy a szigorú értelmezések, bár kevésbé jótékonyak, mégis természetesebb tartalmat rendelnek az angol mondatokhoz, mint a liberális értelmezések, például azáltal, hogy természetesebb jelentést tulajdonítanak a kvantoroknak.[lxiii]

 Végül, a CH3-nak ellenállhatnak a kompatibilisták, akik szerint amit a hétköznapi beszélők mondanak, az összeegyeztethető az eliminativisták azon állításával, hogy szobrok nem léteznek. Mivel az ontológiai viták (mint ez is) nem hétköznapi angol nyelven vagy hétköznapi kontextusban zajlanak, nem következtethetünk arra, hogy vannak szobrok abból a tényből, hogy a hétköznapi beszélők valóban azt mondják, hogy "vannak szobrok", mint ahogyan abból a tényből sem következtethetek arra, hogy a Holdon vagyok, hogy egy űrhajós valóban azt mondja, hogy "Én a Holdon vagyok".[lxiv]

 3.3 A következményből származó érvek

A következményből származó érvek azt hivatottak bizonyítani, hogy az eliminativizmus önpusztító, amennyiben bizonyos dolgok, amelyeket az eliminativisták állítanak, magukban foglalják azoknak a hétköznapi tárgyaknak a létezését, amelyeket ki akarnak zárni. Íme, egy példa egy ilyen érvre:

(ET1) Léteznek szoborszerűen elrendezett atomok.

(ET2) Ha vannak szoborszerűen elrendezett atomok, akkor vannak szobrok.

(ET3) tehát vannak szobrok.

 Tekintsük most az ET2 két érvét: az azonosságból és az alkalmazási feltételekből származó érvet.

Az azonosságból származó érv abból a feltételezésből indul ki, hogy a közönséges tárgyak azonosak azokkal a kisebb tárgyakkal, amelyekből összeállnak. A szobor például azonos az atomos részeivel. Ennek megfelelően azáltal, hogy az eliminativisták azt állítják, hogy léteznek szoborszerűen elrendezett atomok, éppen azokat a dolgokat engedik be ontológiájukba, amelyeket ki akartak zárni.[lxv]

Az a nézet azonban, hogy az összetett tárgyak (kompozitok) azonosak a részeikkel, erősen vitatható. Az egyik gyakori ellenvetés az, hogy az azonossági reláció egyszerűen nem az a fajta reláció, amely egyetlen dolog és sok dolog között fennállhat. Egy másik gyakori ellenvetés az, hogy a közönséges tárgyaknak a részeiktől eltérő fennmaradási feltételei vannak. Például a szoborral ellentétben a szoborszerűen elrendezett atomok akkor is létezni fognak, ha a szobor szétesik, és az atomok szétszóródnak. Ekkor a Leibniz-törvényből úgy tűnik, hogy az atomok nem azonosak a szoborral.[lxvi]

Az alkalmazási feltételekből származó érv néhány általános megfontolásból ered, amelyek arra vonatkoznak, hogy a fajta kifejezések hogyan utalnak arra, amit jelölnek. Tegyük fel, hogy egy régész felfedez egy ismeretlen leletet, világos gesztussal rámutat, és bevezeti a "facsákány" nevet az ilyen jellegű dolgokra. Pedig számos dolog van előtte: a fapálca, a fapálca nyele, a fapálca szemközti felülete stb. Továbbá maga a fapálca is számos fajtához tartozik: fapálca, szerszám, műtárgy stb. Hogyan lehetséges tehát, hogy a "fapálca" inkább a fapálcát jelölte, mint valami mást? (Ez az úgynevezett qua-probléma egyik esete.) Bizonyára azért, mert a beszélő bizonyos alkalmazási feltételeket és esetleg más leíró információkat társít a "facsákány" kifejezéshez, amelyek a facsákányt – és nem minden szerszámot vagy csak a facsákányok szemközti felületét – emelik ki a kifejezés jelentéséből. És ugyanez plauzibilisen igaz az olyan, már beágyazott fajtájú kifejezésekre is, mint a 'szobor': a referenciájukat nagymértékben meghatározzák azok az alkalmazási feltételek, amelyeket a beszélők társítanak hozzájuk.[lxvii]

A referencia meghatározás ilyen értelmezésével felvértezve az ET2 mellett a következőképpen érvelhetünk. A kompetens beszélők által a "szobor"-hoz társított alkalmazási feltételek – az atomok rendezésére vonatkozó tényekkel együtt – határozzák meg, hogy a "szobor" vonatkozik-e valamire. Ezek az alkalmazási feltételek azonban meglehetősen igénytelenek: kielégítésükhöz semmi más nem szükséges, mint hogy legyenek szoborszerűen elrendezett atomok. Ennek megfelelően, amíg vannak szoborszerűen elrendezett atomok, a "szobor" valóban vonatkozik valamire, amiből triviálisan következik, hogy vannak szobrok.[lxviii]

Ennek az érvnek ellenállhatunk azzal az indokkal, hogy az alkalmazási feltételek, amelyeket a hétköznapi beszélők a 'szobor'-hoz társítanak, nem egészen ennyire igénytelenek. Nem elég egyszerűen az, hogy vannak szoborszerűen elrendezett atomok. Sokkal inkább az kell, hogy legyen egy tárgy, amely az atomokból áll – és (az eliminativisták talán még ragaszkodnak is hozzá) ilyen tárgyak nem léteznek. Akiket azonban a qua-probléma mozgat, azok azt válaszolhatják, hogy magához a "tárgyhoz" olyan alkalmazási feltételeket kell társítani, amelyek szintén eléggé igénytelenek ahhoz, hogy teljesüljenek, amíg léteznek szoborszerűen elrendezett atomok.[lxix]

3.4 Érvek a véletlen egybeesésből

A 2.3. §-ban szereplő anyagi összetétel rejtvényei a permisszivizmus két formája elleni érvként is felhasználhatók: az univerzalizmus és az önkényes, el nem választott részek tana (DAUP) ellen. Mindkét érv alapgondolata az, hogy a permisszivisták végül olyan tárgyak mellett kötelezik el magukat, amelyek különbözőek, de mégis minden részük közös, ami lehetetlen.[lxx]

 Íme egy véletlen egybeesés érv az univerzalizmus ellen. Legyenek az ks-ek azok az atomok, amelyek jelenleg a konyhaasztalomat, K-t alkotják, és tegyük fel, hogy van egy bizonyos idő, t, jóval azelőtt, hogy maga az asztal elkészült volna, amikor az ks-ek mind léteztek.

 (CU1) Ha az univerzalizmus igaz, akkor van egy tárgy, F, amelyet a ks-ek t időpontban állítottak össze.

(CU2) Ha a ks az F-et t-ben állította össze, akkor F most is létezik.

(CU3) Ha F most is létezik, akkor F = K.

(CU4) Ha F = K, akkor K létezett t időpontban.

(CU5) K nem létezett t-ben.

(CU6) tehát az univerzalizmus hamis.

A CU1 az univerzalizmus következményének tűnik, mivel feltételezzük, hogy a ks mind létezett t-ben. A CU2 mögötti gondolat az, hogy úgy tűnik, hogy csak két nem önkényes beszámoló létezik a széles körben szétszórt fúzió F fennmaradási feltételeiről: (i) hogy F addig létezik, amíg a ks pontosan abban az elrendezésben van, amelyet t-ben élvez, vagy (ii) hogy F addig létezik, amíg a ks létezik. Az (i) lehetőség valószínűtlenül szigorú korlátot szab arra, hogy egy objektum milyen változásokat élhet túl, így marad a (ii) lehetőség – amiből az következik, hogy mivel ks most is létezik, így F is létezik. A CU3 mögött az az elképzelés áll, hogy nem létezhetnek olyan különböző objektumok, amelyek (mint F és K) pontosan ugyanazokkal a részekkel és pontosan ugyanabban a helyzetben vannak. A CU4 a Leibniz-törvény egyszerű következménye: Ami a CU5-öt illeti, az asztalok valószínűsíthetően lényegében asztalok, ebben az esetben K nem létezhetett az asztal elkészülte előtt.

 Íme, néhány lehetőség az érvvel szembeni ellenvetésre (némelyik az anyagi összetétel rejtélyeire adott válaszokat tükrözi). Tagadhatjuk a CU2-t azzal az indokkal, hogy az asztal az " meghatározó fajta", és amint K létrejön, átveszi F helyét, és F megsemmisül. A konstitúciós pluralisták tagadhatják a CU3-at, és megerősíthetik, hogy F ≠ K, esetleg megengedve, hogy a különböző tárgyaknak pontosan ugyanazok a részei és helye lehet, vagy ragaszkodva ahhoz, hogy F és K különböző (pl. időbeli) részekkel rendelkezik. Vagy tagadhatjuk a CU5-öt, ragaszkodva ahhoz, hogy K csak esetlegesen asztal, és (F-hez hasonlóan) egyszer már volt egy szétszórt fúzió.[lxxi]

 Most pedig a DAUP elleni véletlen egybeesés érv. Vegyük a Woodrow és Woodrow-minus példáját a 2.8. §-ból. A t1 időpontban Molly, a cellulózmolekula Woodrow része, a t2 időpontban pedig Mollyt eltávolítják és megsemmisítik. Legyen Woodrow1 az (ha van valami), amit a "Woodrow" t1-ben kiválogat; Woodrow2 az (ha van valami), amit a "Woodrow" t2-ben kiválogat; és mutatis mutandis a Woodrow-minus1 és Woodrow-minus2 esetében. Íme az érv:

 (CD1) Ha a DAUP igaz, akkor Woodrow-minusz1 létezik.

(CD2) Ha Woodrow-minus1 létezik, akkor Woodrow-minus2 létezik.

(CD3) Ha Woodrow-minusz2 létezik, akkor Woodrow-minusz2 = Woodrow2.

(CD4) Ha Woodrow-minusz2 = Woodrow2, akkor Woodrow-minusz1 = Woodrow1.

(CD5) Woodrow-minusz1 ≠ Woodrow1.

(CD6) Tehát a DAUP hamis.

 CD1 triviálisnak tűnik: A DAUP garantálja, hogy Woodrow-nak van egy tetszőleges, nem leválasztott része, amely a Molly-n kívüli összes részéből áll. A CD2 lényege, hogy Woodrow-minus nem megy át semmilyen változáson t1 és t2 között, ami veszélyeztetné a létezését; mindössze annyi történik, hogy leválik valamiről (Mollyról), ami nem is volt része. A CD3-at, akárcsak a CU3-at, az az intuíció motiválja, hogy az azonos részekkel és azonos helyen lévő tárgyaknak azonosnak kell lenniük. A CD4 az azonosság tranzitivitásának alkalmazása: Woodrow-minusz1 = Woodrow-minusz2, tehát ha Woodrow-minusz2 = Woodrow2, akkor (tranzitivitás szerint) Woodrow-minusz1 = Woodrow2; és mivel Woodrow2 = Woodrow1, ebből (tranzitivitás szerint) következik, hogy Woodrow-minusz1 = Woodrow1. Végül a CD5 a Leibniz-törvény egyenes következménye: Woodrow-minusz1 és Woodrow1 különböző részekből áll, ezért nem lehetnek azonosak.

 Az univerzalizmus elleni érvhez hasonlóan ennek az érvnek is úgy lehet ellenállni, hogy tagadjuk a CD2-t, és ragaszkodunk ahhoz, hogy amint Molly-t eltávolítjuk, Woodrow-minus "uralja" Woodrow-t, és megszűnik létezni. Vagy tagadhatjuk a CD3-at, és ragaszkodhatunk ahhoz, hogy Woodrow és Woodrow-minus különbözik egymástól t2-ben annak ellenére, hogy t2-ben minden anyagi részük azonos. Vagy tagadhatjuk a CD4-et, ha ragaszkodunk ahhoz, hogy Woodrow lényegében minden része megvan, ebben az esetben Woodrow1 ≠ Woodrow2.[lxxii]

 3.5 A Gunk és a Junk érvei

A "gunky" objektum olyan összetett objektum, amelynek minden része maga is rendelkezik részekkel. A gunky tárgyak puszta lehetősége alátámasztja a nihilista tézis elleni érvet, miszerint (valójában) nincsenek összetett tárgyak.

(GK1) Lehetséges, hogy léteznek gunky tárgyak.

(GK2) Ha a gunky objektumok lehetségesek, akkor a nihilizmus nem feltétlenül igaz.

(GK3) Ha a nihilizmus nem feltétlenül igaz, akkor a nihilizmus valójában nem igaz.

(GK4) Tehát a nihilizmus hamis.

 A GK1 hihető. Úgy tűnik, elég könnyű elképzelni gunky tárgyakat, például úgy, hogy elképzelünk egy olyan tárgyat, amelynek van egy jobb és egy bal fele, amelyek mindegyikének magának is van egy jobb és egy bal fele, amelyeknek maguknak is van jobb és bal fele ... " mindvégig", és soha nem végződnek egyszerű részekben. Sőt, még az is lehet, hogy valójában minden tárgy gunky. A GK2 triviális: ha a w világban vannak gunky tárgyak, akkor a w világban van valami, aminek részei vannak, ebben az esetben a w világban vannak kompozitumok, és a nihilizmus hamis a w világban. A GK3 is plauzibilis: a tényleges világ tartalmaz olyanokat, amelyek a kompozitumok paradigmaeseteinek tűnnek (fák stb.), tehát ha a kompozíció bárhol előfordul, akkor itt biztosan előfordul. Ráadásul a nihilizmus a speciális kompozíció kérdésére adott válasznak van szánva, és elvárható lenne, hogy egy ilyen válasz szükséges és elégséges feltételeket adjon a kompozícióra – ebben az esetben pedig elvárható lenne, hogy a nihilizmus hívei szükségszerű igazságnak tekintsék.[lxxiii]

Egyesek tagadják a GK1-et. Ami nyilvánvalóan lehetségesnek (és könnyen elképzelhetőnek) tűnik, hogy léteznek bizonyos típusú végtelen származékok. De a végtelen származásnak nem kell mereologikusnak lennie. Például lehetségesnek tűnik, hogy léteznek olyan tárgyak, amelyek két részre oszthatók, és amelyeknek a felei viszont két részre oszthatók, és így tovább. De vitatható, hogy az a tény, hogy o két félre, h1-re és h2-re osztható, maga után vonja-e azt, hogy o nem egyszerű. Lehet tagadni, hogy h1 és h2 egyáltalán létezne a felosztás előtt: akkor keletkeznek, amikor o-t felosztják, és a fortiori nem részei o-nak a felosztás előtt. Vagy pedig elismerhetjük, hogy az osztódás előtt h1 és h2 létezik, és részlegesen összetartozik o-val, de tagadhatjuk, hogy ezáltal o részei lennének.[lxxiv]

Elutasíthatjuk ehelyett a GK3-at azon az alapon, hogy az ütközik a "Hume-tétellel", amely szerint nem létezhetnek szükségszerű kapcsolatok a különböző létezők között. Van némi vita arról, hogyan kell a legjobban értelmezni Hume tételét, és különösen arról, hogy tiltja-e a szükségszerű kapcsolatokat még az egymást átfedő elemek között is (amelyekről általában úgy gondolják, hogy nem "különbözőek" a releváns értelemben). De ha feltételezzük, hogy igen, akkor ez kizárja az összetétel minden olyan elvét, amely szerint bizonyos elrendezésekben lévő dolgok nem tudnak nem összetenni valamit – mivel ez szükségszerű kapcsolatot írna elő az adott elrendezésben lévő dolgok és az általuk alkotott (számszerűen különböző) egész létezése között. És ha általában nem várhatjuk el, hogy az összetétel egy igaz elmélete szükségszerűen igaz legyen, akkor a nihilizmustól sem várhatjuk el, hogy szükségszerűen igaz legyen, ha igaz.[lxxv]

Ahogyan a végtelen származás lehetőségét a nihilizmus ellen lehet felhasználni, úgy a végtelen felemelkedés lehetőségét az univerzalizmus ellen lehet felhasználni. Mondjuk azt, hogy egy világ "junky-szerű", ha a világ minden tárgya egy további tárgy része.

(JK1) Junky világok lehetségesek.

(JK2) Ha a junky világok lehetségesek, akkor az univerzalizmus nem feltétlenül igaz.

(JK3) Ha az univerzalizmus nem feltétlenül igaz, akkor az univerzalizmus valójában nem igaz.

(JK4) Tehát az univerzalizmus hamis.

 A JK1 mögött az az elképzelés áll, hogy ahogyan a részek végtelen csökkenésének sincs logikai vagy fogalmi akadálya, úgy az egészek végtelen felemelkedésének sincs logikai vagy fogalmi akadálya. (Bár nem mindenki találja magát képesnek arra, hogy el tudja képzelni az Junky világokat.) A JK2 mögött álló gondolat a következőképpen hangzik. Az univerzalizmus szerint a tárgyak minden sokaságának van egy fúziója, és különösen a minden dolgokból álló sokaságnak van egy fúziója. Egy junky-világban azonban nem lehet minden dolog fúziója. Ugyanis ennek a fúziónak valaminek a részének kellene lennie (hiszen a világ Junky-szerű); ha azonban már minden része, akkor nincs semmi, aminek a része lehetne. A JK3 nagyjából ugyanúgy motiválható, mint a GK3: az univerzalizmus a speciális összetétel kérdésére adott válasznak van szánva, és így feltehetően szükségszerű lesz, ha igaz. Úgy tűnik, hogy a fentiekben a gunk-érvvel szembeni ellenállásra vizsgált stratégiák ugyanúgy alkalmazhatók a junk-érvre is - tagadhatjuk például, hogy azt képzeljük, amit gondolunk, vagy hivatkozhatunk Hume tételére, és tagadhatjuk, hogy az univerzalizmus szükségszerű, ha igaz.[lxxvi]

4. Alapvető Létezők

Amint láttuk, vannak, akik tagadják, hogy léteznek összetett mindennapi tárgyak. Megvizsgáltunk több érvet, amelyek miatt elfogadják az eliminativizmus egyik vagy másik formáját. Viszont vannak olyanok is, akik elismerik, hogy léteznek hétköznapi tárgyak, de tagadják, hogy létezésük alapvető jelentőségű. Ez egy lényegesen eltérő állítás a korábbitól, amely két lényegesen eltérő módon fogalmazható meg.[lxxvii]

 Először is tagadhatjuk, hogy bármely közönséges összetett objektum alapvető, vagyis ragaszkodhatunk ahhoz, hogy van valami, amin alapul a létük. Még azok is, akik azt hiszik, hogy léteznek mindennapi tárgyak, valószínűleg elfogadják azt a feltételezést, hogy ezek nem alapvetőek: minden összetett hétköznapi tárgy végső soron egyszerű mikroszkopikus részekből épül fel. (Ezt a természettudományokból tudjuk. AF)[lxxviii]

Másodszor, az az álláspont, hogy a mindennapi tárgyak létezése nem alapvető úgy értelmezhető, hogy nem részei az alapvető létezőkön értelmezett logikai-tárgyalási univerzumnak. (Nem elemei az ennek megfelelő halmaznak. AF) Ahol az alapvető létezőkön, mint tárgyalási univerzumon értelmezett kvantorok (van olyan x, minden x) azok a kvantorok, amelyek a világ legjobb helyes és teljes elméletében szerepelnek. (Itt a szerző nyilván egy logikai nyelven megfogalmazott fizikai elméletre gondol, amelyik a legalapvetőbb fizikai törvényeket fogalmazza meg. AF) Hogy jobban megértsük az „alapvetően létezik” két értelmezését, vegyük észre, hogy az identitás-reláció feltehetően alapvető fogalom (szerepel a világ legjobb elméleteiben), annak ellenére, hogy minden tárgyat – beleértve a nem alapvető objektumokat is – önmagához viszonyít. Egy reláció lehet fundamentális anélkül, hogy a terjedelmében (extenziójában, azon dolgok halmazában ahol érvényes AF) mindent magával [Daniel Z. Korman, University of California, Santa Barbara ]rántana az alapszintre. (A szerző itt valószínűleg arra gondol, hogy pl. az azonosság reláció értelmezhető egyszerű és összetett tárgyakon is egyszerre. AF) Hasonlóképpen, még ha a közönséges egzisztenciális kvantor az alapvető létezőkön értelmezett is, ez nem jelenti azt, hogy csak azokon van értelmezve, és az összetett tárgyakon nem.[lxxix]

Másképp is gondolkozhatunk. Tegyük fel, hogy elsőrendű logikai nyelvet használunk. Ha ez az elsőrendű nyelv csak az alapvetőnek feltételezett létezőkön fut át, az nyilván szűkebb halmaz lesz, mint ha az alapvető létezőkön kívül az összetett tárgyak is részei a tárgyalási univerzumunknak. Az előbbi elmélet ezért takarékosabb, mint az utóbbi. Ilyen alapon, a takarékosság alapján is érvelhetünk az összetett tárgyak létezése ellen.[lxxx]

­Hogyan viszonyulnak ezek a fundamentalitással kapcsolatos álláspontok – miszerint a közönséges tárgyak nem fundamentálisak, vagy nem tartoznak a fundamentális kvantorok körébe – a fent tárgyalt eliminativista tézisekhez? Bár van egy felületes hasonlóság, a különbségek nyilvánvalóak, ha figyelembe vesszük, hogy a nézetek hogyan hatnak egymásra a 2. § -ban szereplő konzervativizmus elleni érvekkel. Az Eliminativisták, akik azt mondják, hogy hétköznapi objektumok nem léteznek, elfogadhatják az AV5, DK4, OD5, SR4 és ST8-at, és elutasíthatják az AR1, MC1 és PM3-at a fenti érvek alapján, mivel az utóbbiak megerősítik, az előbbiek tagadják a hétköznapi tárgyak. De azoknak, akik csak azt hajlandóak tagadni, hogy a hétköznapi tárgyak alapvetően léteznek (egyik vagy másik értelemben), más módot kell találniuk az érvek megszólítására.

(Megpróbálom ezt világosabban elmagyarázni, úgy ahogy én gondolom. Az az érzésem ez nem egészen egyezik Korman álláspontjával. Van a szobámban egy asztal, ami lábakból, oldallapokból áll, a tetején egy fedőlappal, és az egészet csavarok rögzítik. Elsőrendű nyelvet alkalmazva ezt a tény két féle módon is leírhatom. Ha ontológiámnak elemei az összetett tárgyak, akkor az asztal és annak a részei is részei a tárgyalási univerzumnak, ha nem, akkor csak az utóbbi. Jelöljük a tárgyalási univerzumot D₁-el és D₂-vel, a dolgokat pedig az alábbi módon:

• a:= az asztal
• l₁,l₂,l₃,l₄ := láb₁,láb₂,láb₃,láb₄
• oldallapok:=o₁,o₂,o₃,o₄
• fedlap:=f
• csavarok:=c₁,c₂,…

Nyilvánvaló, hogy a D₁={l₁,l₂,l₃,l₄ , o₁,o₂,o₃,o₄,f, c₁,c₂,… } halmaz szűkebb halmaz, mint a D₂={a, l₁,l₂,l₃,l₄ , o₁,o₂,o₃,o₄,f, c₁,c₂,… } halmaz, amelyik az asztalt is tartalmazza. Ilyen szempontból az előbbire alapozó nyelv takarékosabb, mint a második. Úgy tűnik azonban a szerző nem veszi észre, hogy ez csak az érem egyik oldala. Az érem másik oldala, ha azt is figyelembe vesszük, milyen nyelven egyszerűbb kifejezni, hogy van egy asztal a szobában.

Az első esetben: van olyan x, hogy x-a-szobában-van ÉS x=a ÉS x-asztal.

A második esetben: l₁,l₂,l₃,l₄ , o₁,o₂,o₃,o₄,f, c₁,c₂,… elemek a szobában vannak ÉS Âá l₁,l₂,l₃,l₄ , o₁,o₂,o₃,o₄,f, c₁,c₂,…ñ ahol az  reláció akkor teljesül, ha az asztal alkotórészei a csavarokkal szabályosan össze vannak szerelve.

Szerintem a második nyelven történő megfogalmazás komplikáltabb, bár kevesebb létezőt feltételez. Továbbá szerintem mindkét megfogalmazás azonos információ tartalmú, ezért ebből a szempontból egyenértékű. Különbség akkor lép föl, ha azt akarjuk mondani, hogy az asztal szép. Ez nem azt jelenti, hogy mondjuk, szépek az oldallapok, szépek a csavarok és minden egyéb külön-külön, ha nem az asztal a maga egészében szép. Ekkor a második estben két lehetőségünk (is) van.

1. át kell lépjünk a másodrendű logikába, hogy ezt így megformulázhassuk: Szép(Â).
2. az asztalt a nyelvünkben egy struktúrával, egy relációval jelenítjük meg:

az asztal = áD₁, Âñ és erről a struktúráról állítjuk, hogy szép: áD₁, Âñ - szép.

Ez már lényeges különbség a gyakorlati alkalmazhatóság szempontjából, hiszen a második eset bonyolultabb logikai-matematikai nyelvet von maga után. Még más, még fejlettebb logikai-matematikai eszközök is a rendelkezésünkre állnak, de ez most mellékes.)  András Ferenc

Források

Korman, Daniel Z., "Ordinary Objects", The Stanford Encyclopedia of Philosophy (Fall 2020 Edition), Edward N. Zalta (ed.), URL = <https://plato.stanford.edu/archives/fall2020/entries/ordinary-objects/>

 A fölhasznált és javasolt irodalom a hivatkozás végén található:

https://plato.stanford.edu/entries/ordinary-objects/index.html#ref-80

 Két könyvet külön kiemelnék:

Daniel Z. Korman: Objects – Nothing out of Ordinary (2015)  OUP

Amie L. Thomasson: Ordinary Objects (2007) OUP

Korábbi, a témához kapcsolódó posztjaim:

25,28,29,42,43,45 – 53,55

A szöveg innen letölthető: https://ferenc.andrasek.hu/doc/korman2.docx