Bevezetés

Miért fontos azon a filozófiai kérdésen gondolkozni, hogy miféle dolgok léteznek a világon?

Daniel Z. Korman az University of California (Santa Barbara, USA) egyetem professzora. Több könyv és számos cikk szerzője vagy társszerzője. Ő írta a Stanford Encyclopedia of Philosophy „Ordinary Objects” c. szócikkét. Elsősorban a fizikai tárgyak metafizikájával és a mindennapi tárgyak létét tagadó érvek megcáfolásával foglalkozik. Foglalkozik még az érzékelés filozófiájával, Locke-val, az intuíció természetével és státuszával, és mindennel, aminek bármi köze van a Megnevezéshez és a Szükségszerűséghez. Legújabb könyve (2022) egyetemi szintű általános bevezetést nyújt a filozófiába.[1]

A következőkben nagy vonalakban – kihagyásokkal – ismertetem írását, és közben kitérek a saját, az övétől több ponton eltérő álláspontomra is. A saját megjegyzéseimet három csillag jellel fogtam közre. Bemásoltam cikke irodalomjegyzékét, mivel használom Korman hivatkozásait. Írása innen letölthető.[2]

Használni fogom Korman terminológiáját a következő magyarított formában:

• debunking arguments = leleplező/kiküszöbölő/megsemmisítő érvek
• demotionists = demotionisták
• demotionism = demotionizmus
• eliminativists = eliminativisták; azok a filozófusok, akik ontológiájukban tagadják a mindennapi (összetett) fizikai tárgyak létét
• ordinary macroscopic objects = mindennapi/hétköznapi fizikai tárgyak
• retreatism = retreatizmus
• ultimacy = végső, alapvető

A többi fogalom meghatározása, értelme megtalálható a szövegben.

Az írás által említett problémák nagy részét korábbi posztjaimban már részletesen tárgyaltam. Az irodalomjegyzékben megtalálhatóak ezek hivatkozásai.

Korman így indítja írását:

Előttünk van az a kérdés, hogy mi van, mi létezik, és ott van az a másik kérdés is, hogy mik az alapvető létezők, amelyek létezésére minden más visszavezethető. Sokan azt állítják, hogy ha ezt a megkülönböztetést világosan szem előtt tartjuk, akkor rádöbbenünk, hogy nem lehet értelmes vitát folytatni arról, hogy léteznek-e olyan dolgok, mint tulajdonságok, asztalok vagy számok, és hogy az egyetlen ontológiai kérdés, amiről érdemes vitatkozni, az, hogy ezek a dolgok (egyik vagy másik értelemben) a valóság végső, alapvető építőkövei-e, hogy végső soron léteznek-e. Azt állítom, hogy ez tévedés. A hétköznapi tárgyakról szóló vitákat esettanulmányként véve, megmutatom, hogy az ezeket a vitákat éltető érvek közvetlenül arra a kérdésre vonatkoznak, hogy mely tárgyak léteznek, és nem lehet őket meggyőző módon a végső tárgyakról szóló érvekre átfogalmazni. Ezt követően foglalkozom azzal az a másik ellenvetéssel, hogy mivel ezek a létezési kérdések (állítólag) könnyen megválaszolhatóak, nem lehetnek ontológiai viták adekvát témái.

1§ Miért kellene megszüntetni, ha le is lehet fokozni?

Korman rámutat, hogy az analitikus metafizikával foglalkozó filozófusok élénk érdeklődést mutatnak az iránt a kérdés iránt, hogy milyen – ha vannak egyáltalán – közönséges makroszkopikus objektumok (fizikai tárgyak) léteznek. Néhány bátor gondolkodó nem riadt vissza attól a végkövetkeztetéstől sem, hogy nincsenek asztalok és székek, nincsenek makroszkopikus tárgyak, vagy legalábbis nem olyanok, mint amilyennek szokásosan véljük azokat.[3]  Egyre nagyobb érdeklődés mutatkozik az olyan a hétköznapi tárgyakkal kapcsolatos kérdések iránt, hogy vajon azok alapvetőek-e (Schaffer 2009), elemei-e a legalapvetőbb, legelemibb dolgok tárgyalási univerzumának amin a logikai kvantorok szokásosan értelmezettek (Sider 2011), rendelkeznek-e alapvető létmóddal (McDaniel 2017), „végső soron” léteznek-e (Dorr 2005), „evilágiak-e ” (Azzouni 2017), a hétköznapi tárgyakról szóló mondatok igazságalkotói-e (Cameron 2008), vagy a valóság legjobb, éleslátó leírásaiban szerepelnek-e (Hawthorne és Cortens 1995), vagy hogy az ilyen dolgok létezése „alkotórésze-e a valóságnak” (Fine 2009). Ezekre és más, további hasonló kérdésekre Korman úgy hivatkozik, mint a hétköznapi tárgyak alapvetőségének (ultimacy) kérdésekre.

Úgy gondolhatunk ezekre a kérdésekre, mint amelyek két különböző megközelítést tesznek lehetővé a hétköznapi tárgyak létével kapcsolatban: az ilyen tárgyakra való hivatkozások elkerülése a saját ontológiánk felépítésében; avagy az ilyen tárgyakra való hivatkozások elkerülése a legalapvetőbb, végső, elemi létezők ontológiájában.

Az eliminativisták a hétköznapi tárgyak mellőzését az ontológiájukban úgy érik el, hogy megtagadják azok létezését. A demotionisták (ahogy Korman nevezi őket) ezzel szemben elfogadják a hétköznapi tárgyak – asztalok, székek, almák, körték – létezését, de lefokozzák ezeket; az összetett, mindennapi tárgyaktól megtagadva az „alapvető” státuszt. Tehát a demotionisták szerint pl. léteznek asztalok, de az asztalok létezése nem „lényegi”, kiküszöbölhető egy mélyebb, a végső elemi létezőkre hivatkozó ontológia alkalmazásával.

Korman hangsúlyozza, hogy az a kérdés, hogy ki kell-e küszöbölni ontológiánkból a hétköznapi tárgyakat, és az másik kérdés, hogy kiküszöbölés helyett elegendő, ha lefokozzuk hétköznapi tárgyakat, egyaránt tökéletesen jó, értelmes filozófiai-ontológiai kérdés. Ebben az írásában azonban nem az a célja, hogy megvédje az ezekre a kérdésekre adott válaszok valamelyikét. Sőt, egyszerűen eleve feltételezi, hogy a válaszok helyesek a következő értelemben: igen, vannak hétköznapi (összetett) tárgyak, de ezek nem végső elemei az ontológiánknak. Korman célja jelen írással az, hogy értékelje azt a (manapság) gyakran ismételt kifogást, panaszt, miszerint az előbbi kérdésnek – hogy vannak-e asztalok – soha nem lett volna szabad felmerülnie, csak azt kellett volna megvitatni, hogy ezek az összetett tárgyak lehetnek-e részei az alapvető létezők ontológiájának.

Többek között idézi Cameront:

Az [összetett objektumokról] szóló vitáknak nem arról kéne szólniuk, hogy megpróbáljuk behatárolni, hogy mely összetett objektumokról szóló mondatok igazak. A vitát úgy kellene lefolytatni, hogy megpróbáljuk kideríteni, hogy van-e olyan igazságalkotó munka, amelyet az összetett objektumoknak  kell elvégezniük, és amelyet nem tudnak elvégezni kizárólag az őket alkotó elemi objektumok összességei.

***

Szerintem érdemes rámutatni, hogy korántsem mindegy, hogy mit ért Cameron „collections of simples” alatt? Elemi alkotórészek halmazait, mereológiai összegeit – bármit is értsen mereológián – netán alkotórészek rendszereit – bármit is értsen ‘rendszer’ alatt. Szerintem ez az ontológiai viták lényegi kérdése.

*** 

Korman retreatizmusnak nevezi azt az álláspontot, amely arra szólítja fel az eliminativistákat (azokat a filozófusokat, akik a mindennapi tárgyak kiküszöbölése mellett szállnak síkra), hogy vonuljanak vissza a demotionizmushoz, azaz fogadják el, hogy léteznek a józanész mindennapi tárgyai, csak azok létezése nem alapvető, kiküszöbölhetőek egy elemi alkotórészekre hivatkozó ontológiával.

Korman szerint a retreatizmus nem tévesztendő össze a kontextualista tézissel. Korman ezt úgy interpretálja, hogy a kontextualizmus felfogásában „nincsenek asztalok” tézis mást jelent az ontológiai „szobán” belül, és mást jelent azon kívül. Az ontológián belül azt jelenti, hogy az asztalok nem végső alkotórészek, nem végső elemi létezők. Korman a retreatizmust előnyben részesíti a kontextualizmusal szemben, legalábbis annyiban, hogy elkerüli a vitatott nyelvészeti felfogást, miszerint a „van” szó sajátos, egyedi nyelvi jelentéssel rendelkezik az ontológiai vitákban.

***

Szerintem Korman téved. Nem a „van” szó jelentése változik, hanem a tárgyalási univerzum, amin a „van” kvantor végig fut. A „Nincsenek asztalok.”, „Nincsenek mindennapi tárgyak.” tézis külső állítás a dolog nyelvet használó keretelmélet vonatkozásában. Kívülről az asztalt tekinthetjük valamilyen alapvetőbb részek rendszerének, annak ellenére, hogy soha senki nem fog egy ilyen használhatatlanul bonyolult keretelméletet vagy nyelvet használni.

***

2§ Miért ne tagadjuk a mindennapi tárgyak létét?

A retreatizmust legalábbis részben az a gondolat motiválja, hogy a demotionizmus mindent megad az eliminativistának, ami csak kell nekik (egy megoldást arra, hogy a hétköznapi tárgyak nélkül építsék föl az ontológiájukat) anélkül, hogy az eliminativizmus hátrányai közül bármit is elszenvednének.[4] A feltételezett hátrány az, hogy a hétköznapi tárgyak létezésének tagadása úgy tűnik, ellentmond a józan észnek. Szerencsére a józanésznek nincsen álláspontja a demotionisták ezoterikus állításairól, a hétköznapi tárgyak nem elemi, nem fundamentális mivoltáról. Ezért úgy tűnik a demotionizmus olyan ajánlatnak, amit az eliminativisták nem tudnak visszautasítani.

Való igaz, hogy egyes eliminativistáknak fontos a józan ész tiszteletben tartása, és nem szívesen mondanak ellent a józan észnek.[5] De legalább annyira gyakori, hogy az eliminativisták felvállalják a józan ésszel való konfliktust, mivel úgy vélik, a józan ész álláspontja téves. A józan ész megtévesztő látszatát „leleplező” érvekkel vélik cáfolni. Ezek a leleplező (debunking) érvek Korman véleménye szerint a legerősebb érvek közé tartoznak az eliminativisták arzenáljában.[6]

A cáfoló (debunking) érvek általában kétféle formában fogalmazódnak meg.

1. Úgy tűnik, hogy csak azért látunk asztalokat, mert arra vagyunk beidegződve, hogy az asztalszerűen elrendezett atomok által kitöltött területeket úgy érzékeljük, mintha azokat egyetlen makroszkopikus tárgy töltené ki. Ennek megfelelően, az elképzelés szerint, nekünk akkor is lennének asztal-szerű tapasztalataink, ha az atomok így vannak elrendezve függetlenül attól, hogy azok valóban egy asztalt alkotnak-e (Merricks 2003, p. 739).
2. Másodszor, sok filozófus szerint sokkal több dologból áll a világ, mint amit mi emberek, a korlátozott érdeklődésünk alapján észreveszünk. Itt van előttem egy asztal, de szerintünk épp így létezik, az asztalból, a macskámból és az Eiffel toronyból álló összetett tárgy is, csak éppen ezt nem érzékeljük, mert nem fontos nekünk.

***

Utóbbi filozófusok szerintem tévednek. Látszólag igazuk van azon az alapon, hogy definíciókról nem érdemes vitatkozni, de csak látszólag és csak részben. Valóban, feltéve, hogy a halmazok elemei nem csak absztrakt matematikai objektumok, hanem fizikai tárgyak is lehetnek, vidáman alkothatunk egy halmazt, az előttem álló összeszerelt asztal alkatrészeiből, és egy másik halmazt, olyat, amelyiknek az asztalon kívül eleme a macskám és az Eiffel torony. Fontos azonban ezt jól érteni. Csak csipetnyi sóval tekinthetjük a halmazok elemeinek a fizikai tárgyakat, ugyanis a fizikai tárgyak időbeli létezők, változékonyak, meg is szűnhetnek létezni. Ha viszont valamely H halmaznak elme lesz a macskám, akkor örökké az lesz, mivel a halmaz-eleme reláció nem időbeli történés, hanem örök viszony az absztrakt matematikai létezők világában. Ezen kívül, az asztalom alkatrészei, a lábak, csavarok és egyebek sem úgy részei az asztalnak, ahogyan egy halmaznak az elemei. Nem változhatnak meg, örökké ott lesznek, mint a halmaz elemei, de nem ez a legfontosabb. A legfontosabb annak a belátása, hogy attól, hogy a lábak, csavarok és egyebek egy halmaz elemei, nem történt velük az égvilágon semmi. Nem történik velük az anyagi világban semmi, csak az absztrakt létezők világában kerültek egy halmazba. Attól, hogy ennek az összességnek van egy közös neve, ettől még ezek a dolgok nem lesznek benne egy dobozban vagy zsákban, nem lesznek sem összeszerelve, sem nem összeszerelve, a halmaz erről nem mond semmit. Ha egy zsákban vannak, vagy össze vannak szerelve, azt egy relációval fejezhetjük ki, nem pedig azzal, hogy egy halmaz elemei. Egy halmaz megalkotása nem fizikai történés, a halmaz elemi nem potyognak bele a halmazba. Tehát abból, hogy egy halmaznak eleme az előttem lévő asztal, és eleme a macskám meg az Eiffel torony, abból nem következik, hogy van olyan összetett fizikai tárgy, amit ezek a dolgok alkotnak. Ezek a filozófusok ezért ebben a kérdésben tévednek. Attól, hogy több dolgot, sőt bármely több dolgot, mint összességet, egy névvel nevezhetünk, nem változik meg a világ, nem keletkezik az anyagi világban semmi.

Azért valamiben mégis igazuk van. Elmagyarázom egy példával.

Itt ülök az asztal előtt egy négylábú széken. Ezzel együtt egy háromlábú széken is ülök, amely háromlábú szék része a négylábú széknek. Ezt könnyű bebizonyítani. Kiszerelem a szék egyik lábát, és tovább ülök rajta. Tehát ülök a háromlábú széken. Majd visszaszerelem, és ismét a négylábú széken ülök, amelyiknek része a háromlábú szék. Ezek után két lábat szerelek ki, és most kétlábú széken ülök. A kétlábú szék része a négylábú széknek, ami onnan tudható, hogy visszaszerelem a két lábat, és ismét négylábú széken ülök. És még számtalan másik széken is ülök, kiszerelve egyes csavarokat, alátéteket, amelyik szintén része annak a széknek, amin ülök. Ezek persze nem különálló székek, csak egyetlen négylábú szék van az asztal előtt. A széknek ezek a részei nem egyszerű halmazok. Amikor leszereltem a szék egyik lábát, akkor nem lett kevesebb alkatrésze a széknek. Az alkatrészek száma nem változott, hanem az alkatrészek kapcsolódási módja, illetve különállása. Matematikai nyelven ezt az alkatrészek közötti relációval fejezhetjük ki. Ugyanazon a halmazon értelmezve egy bizonyos reláció a négylábú szék, és egy másik a háromlábú szék. Az is egy sajátos reláció, amikor még egy dobozban voltak a szék különálló alkatrészei. Persze úgy is dönthetünk, hogy a halmaz elemeit variáljuk.

Tehát abban igaza van a filozófusoknak, hogy ha a nyelvhasználat valamilyen okból megkívánja, akkor szokatlan struktúráknak is adhatunk neveket, olyanoknak is, amelyekre nincsen szükség a mindennapok tevés-vevése során. Abban igazuk van, bárhogyan, tehát számtalan módon definiálhatunk egy halmazt, vagy egy struktúrát. De a halmaz esetén, ha az elemek léteznek, akkor a halmaz is létezik, míg egy reláció, vagy struktúra esetén, ténybeli kérdés, hogy fennállnak-e a reláció által megadott kapcsolatok a valóságban, vagy sem. Ezért nem igaz az, hogy minden összesség egy fizikai tárgy is egyben. Utóbbinak külön feltételei vannak, hogy melyek azok, azokat a szaktudományok határozzák meg.

***

3§ Miért szabaduljunk meg a hétköznapi tárgyaktól az ontológiánkban?

Korman így válaszol. Megvizsgáltuk, hogy az eliminativisták miért nem riadnak vissza a józan észtől való elszakadástól. Azt találtuk, hogy (az ő szemszögükből nézve) nem sok, ha egyáltalán van valami, amit nyernek a demotionizmusba való visszavonulással. Ami még rosszabb, ha megvizsgáljuk az eliminativisták érveit, hogy miért akarnak pl. az asztalok létezése tagadására törekedni, azt találjuk, hogy meg van kötve a kezük: kétséges, hogy bármilyen előnye is lenne annak, ha csak lefokoznának az asztalok létét, de nem eliminálnának azokat. Az érveik megakadályozzák őket abban, hogy visszavonuljanak a demotionizmusba. A demotionizmus távolról sem olyan jó ajánlat, amelyet ne tudnak visszautasítani, hanem egy olyan ajánlat, amelyet nem tudnak jó szívvel elfogadni.

Vegyük sorra emlékeztetőül az eliminativizmus melletti érveket. Korman úgy mutatja be ezeket az érveket, mint egy bizonyos asztal létezésének tagadását.

Arbitrariness (ötletszerűség): Önkényesen összerakhatunk néhány fadarabot asztalszerűen, de épp úgy másként is, ettől, még nem keletkezik asztal. Pedig ha létezik az asztal, akkor valami mégis létre kell jöjjön az asztal részeiből.

Coincidence (Véletlen egybeesés): Tegyük fel, hogy előttünk van egy fából készült asztal. De épp így előttünk az asztal formájával egybeeső faanyag is. Tehát két dolog van egyszerre egy helyen: némi faanyag és egy asztal. De lehetetlen, hogy ez a két dolog egybeessen, hiszen különbözőek a modális tulajdonságaik. A faanyag nem változik, ha megváltozik az alakja, ezzel szemben az asztalnak lényegi tulajdonsága a formája.

Existential Indeterminacy (Egzisztenciális határozatlanság): Ha van itt előttünk egy asztal, amit részekből szereltünk össze, akkor van legalább egy összetett objektum. De ha egy összetétel valaha is létre jön, akkor néha bizonytalanná válik, hogy bizonyos dolgok alkotnak-e valami új egészet, következésképpen néha bizonytalan lesz, hogy mi van. De lehetetlen, hogy bizonytalan legyen, hogy mi van és mi nincs.

Overdetermination (Túlzott meghatározottság): Ha van előttünk itt egy asztal, akkor kell, hogy legyenek olyan események, amelyeknek ez az asztal az egyik tényezője; és ez biztosan nem pusztán egy epifenomén. De nincs semmi olyan, amit ne okoznának már önmagában az asztalszerűen elrendezett atomok. De akkor az asztalnak, mint egésznek, nincsen oksági szerepe, ha pedig nincsen oksági szerepe, akkor nem is létezik.

Sorites (Kupac paradoxon): Tegyük fel, hogy van előttünk itt egy asztal, amely asztalszerűen elrendezett atomokból áll. Ha ez így van, akkor az a tárgy, amely egyetlen találomra kiválasztott atom eltávolításával keletkezik szintén egy asztal. Így fokozatosan, lépésről lépésre eltávolíthatjuk az asztal atomjait, de asztal eközben változatlanul fennmarad. Ez azonban abszurd módon azt vonja maga után, hogy akkor is van asztal, ha csak egyetlen atom marad.

Vague Identity (Homályos azonosság): Ha itt van előttünk egy asztal, akkor lehetséges, hogy vannak olyan esetek, amikor egy későbbi időpontban egy asztal sem biztosan azonos vele, sem biztosan nem azonos vele – pl. olyan esetek, amelyekben például az asztal minden részét egyenként kicseréljük. De lehetetlen, hogy legyenek olyan dolgok, amelyek bizonytalanul azonosak valamivel vagy önmagukkal.

Nevezzük ezeket a „szokásos (debunking) érveknek”. Nem tudok olyan eliminativistát elképzelni, aki ne hozna fel legalább egy ilyen érvet, valamilyen formában. És ezeknek az érveknek a következtetése nem pusztán annyi, hogy az asztal nem alapvető elemi létező; hanem sokkal inkább az, hogy nincs is itt egyáltalán semmiféle asztal, asztalok nem léteznek. Csak az asztal alapvető mivoltát tagadni, és megállni annál a következtetésnél, hogy nincs asztal, egyszerűen nem opció azok számára, akik elfogadják ezeket az érvelésmódokat.

 A retreatisták azt javasolhatják, hogy az eliminativisták hagyjanak fel a szokásos érvekkel is, és ezzel szabaduljanak meg attól a következtetéstől, hogy nincsenek asztalok. De akkor az eliminativistáknak csatlakozniuk kellene a többiekhez, és mindegyik érvben találniuk kéne valamilyen előfeltevést, ami hibás, amit tagadhatnak. És ekkor az eliminativisták az elsők között mondanánk nekünk, hogy ezen érvek bármelyikének tagadása – szinte kivétel nélkül – három kellemetlen következménnyel jár:

1. a világ túlnépesedése olyan dolgokkal, amelyeknek látszólag nem kellene ott lenniük, legyen az túl sok asztal, túl sok dolog egy helyen, túl sok oka ugyanannak az eseménynek, vagy rendkívüli mereológiai vagy modális profilú tárgyak sokasága;
2. élvezhetetlen önkényesség, legyen az önkényesség arra vonatkozóan, hogy milyen típusú tárgyak vannak, mely tárgyak tartoznak, és melyek nem tartoznak egy adott fajtához, mely modális profilokat mely tárgyak instanciálják, vagy mely tárgyak alkotnak együttesen egy további tárgyat;
3. élvezhetetlen határozatlanságok, legyen az határozatlan igazságérték, határozatlan azonosságok, nem nyelvi homályosság vagy egzisztenciális határozatlanság.

Ha nem tagadjuk, hogy vannak asztalok, akkor egy túlnépesedett, önkényes és/vagy meghatározatlansággal terhelt metafizikát kapunk ­­– pontosan olyat, amit az eliminativisták el akarnak kerülni. Az elimitavisták a szokásos érvek bármelyike miatt nélkülözni kívánják az asztalokat az ontológiájukban. Nincs más választásuk, mint levonni a meghökkentő következtetést, hogy asztalok nem léteznek. Meg van kötve a kezük. Így a retreatisták ajánlata távolról sem olyan ajánlat, amelyet ne tudnának visszautasítani, amely mindent megad nekik, amit akarnak, hanem sokkal inkább olyasmit kínál nekik, amit nem szeretnének megkapni, és semmit nem ígér abból, amit valójában akarnak.

4§ Miért nem revidiálják az eliminavisták az álláspontjukat?

Amint az imént láttuk, a szokásos érvek a megszüntetés (kiküszöbölés) mellett szólnak, nem pedig a lefokozás mellett. A megszüntetésről a lefokozásra való visszalépést elfogadva az eliminativistáknak le kellene mondaniuk azokról az érvekről, amelyek felfogásuk fundamentumát jelentik. Érvekkel kéne előállniuk, hogy miképp látták be, hogy korábbi álláspontjuk téves volt, korábbi érveik félrecsúsztak.

Természetesen a retreatista mindig beszállhat a ringbe, és megpróbálhat felmutatni valamilyen hibát a mindennapi tárgyak létét tagadó érvekben. Javasolhatja például, hogy a Coincidence érvre úgy válaszoljunk, hogy az egybeeső objektumok modálisan különböznek egymástól; javasolhat valamilyen megoldást a véletlenek közötti modális különbségek megalapozásának problémájára; esetleg cáfolatokat kínálhat az ilyen megoldások ismert problémáira. De vegyük észre, hogy a retreatista most pontosan azt teszi, amiről azt mondta, hogy nem kellene tennünk: arról vitatkozik, hogy vannak-e asztalok. (Ha az, hogy válaszokat adunk azokra az érvekre, amelyek szerint nincsenek asztalok, és megvédjük az asztalok létezését az eliminativista cáfolataival szemben, nem számít vitának arról, akkor nem tudom, hogy mi számít egyáltalán vitának.)

Talán a retreatisták azzal fognak előállni, hogy az eliminativistáknak le kellene mondaniuk cáfoló érveikről, mert a végkövetkeztetésük olyan nyilvánvalóan hamis, hogy az egyetlen racionális belátás, ami mindebből következik, az az, hogy valahol tévednek. De a jelenlegi kontextusban, amikor azt vizsgáljuk, hogy a demotivizmus olyan ajánlat-e, amelyet az eliminativista nem utasíthat vissza, ez a javaslat több okból is problematikus. Először is, azok, akiket a 3.§-ban szereplő megsemmisítő (debunking) érvek motiválnak, nem fogják a józanész megsértését súlyos vétségnek tekinteni, hogy arra következtessenek, hogy valami félrecsúszott a gondolatmenetükben. Másodszor, az ember nem „tagad le” egyszerűen egy érvet; találnia kell valamilyen premisszát (feltevést), amelyet vitathat, tagadhat. De ha bármelyik premisszát tagadjuk, az eredmény az eliminativistát valószínűleg éppen olyan túlnépesedéssel, önkényességgel vagy meghatározatlansággal teli világgal rémiszti el, mint amit annyira el akart kerülni. Harmadszor, hacsak nem lehet valahogyan kimutatni, hogy a puszta lefokozás szolgálja az eliminativisták érvelési céljait (a kifogásolható önkényesség, határozatlanság vagy túlnépesedés elkerülése), akkor az a javaslat, hogy az eliminativisták inkább retreatisták legyenek, éppúgy nem meggyőző érv, mint az, hogy inkább utilitaristák vagy ornitológusok legyenek.

Amit a retreativizmus hívétől elvárunk, az a cáfoló (debunking) érvekről való lemondás valamilyen indoklása, amely igazságot szolgáltat az eliminativistáknak az eliminációra való törekvés indok akiként. Ennek az lenne a megoldása, ha a retreatizmust kiterjesztenénk a cáfoló érvek premisszáira is: az elképzelés szerint azokról is le kellene mondani, és a végső dolgokra vonatkozó premisszákként kellene átfogalmazni, hogy csak a közönséges tárgyak nem-alapvető mivoltát állapítsuk meg.

Bizonyos esetekben a javasolt visszavonulás a demotionizmus melletti érvelésbe tökéletesen értelmes. Egyes eliminativisták, például Horgan és Potrč (2008, 95. o.) a takarékosságra hivatkozva azzal érvelnek, hogy nincsenek mindennapi tárgyak. De egy elmélet szűkszavúságát vitathatóan az alapján mérik, hogy mit tekint végső elemnek és mit összetett tárgynak; a nem végső entitások nem számítanak bele egy elmélet takarékosságába, csak annyiban, amennyiben feltételezésük bonyolultabbá teszi az alapvető dolgokról való beszámolót.[7] Ha ez lenne Horgan és Potrč egyetlen oka annak, hogy nélkülözni akarják a mindennapi tárgyakat, akkor a retreatizmus (visszavonulás) híveinek vitathatóan legalább abban igazuk lenne, hogy a demotionizmus mindent megad nekik, amit akarnak („takarékosság”), minden költség nélkül (a józan ész semmibe vétele nélkül).

Nem remélem, hogy megmutathatom, hogy egyetlen ilyen „átdolgozási” stratégia sem lesz sikeres, ha a szokásos (a 3. §-ban felsorolt) érvek bármelyikére alkalmazzuk. Végtére is, a stratégiának végtelen számú permutációja létezik, különböző érveket megcélozva, különböző premisszákat átdolgozva és a véglegesség különböző változataira hivatkozva. Amit tehetek, hogy megvizsgálok néhány reprezentatív példát az átdolgozási stratégiákra, hogy szemléltessem a felmerülő problémák fajtáit. A retreatisták számára az lesz a kihívás, hogy olyan átfogalmazási stratégiákat dolgozzanak ki, amelyek elkerülik ezeket a problémákat.

Ezek után Korman kimutatja, hogy sem a Concidence sem az Existential Indeterminacy érv átfogalmazása nem teszi indokolttá a retreativizmust az eliminativista számára.

5§ Why can’t what there is be what’s at issue?

(Miért nem lehet a létezésről szóló kérdés az, hogy miről van szó?)

Korman megvizsgál négy feltételezett érvet, melyek azt szándékoznak igazolni, hogy az ontológiai kérdések nem lehetnek relevánsak azzal kapcsolatban, hogy mi van, mi az ami létezik:

(5.1 §) hogy az ontológiai kérdésekre feltehetően nehéz válaszolni;

(5.2 §) hogy ezek a kérdések filozófiai kérdések;

(5.3§) hogy ezeknek a kérdéseknek autonómnak kell lenniük;

(5.4 §) hogy olyan dolgokról kell szólniuk amelyek „valóban” léteznek.

Korman négy érvelési iránya közül, csak az elsővel foglalkozom részletesebben.

5.1§ A mindennapi tárgyak létéről folytatott vég nélküli viták tartalmasak, és semmiképp nem könnyen megválaszolhatók. Ezzel szemben a kvantifikációs kérdések egyszerűek, és könnyen megválaszolhatóak. Ezért az előbbi nem lehet azonos az utóbbival – pace Quine. Kit Fine szerint, abból az evidens tényből, hogy a széken ülök, következik, hogy vannak székek, és ez triviális. Márpedig ha ez nyilvánvaló, akkor nem lehet mély filozófiai kérdés, hogy vannak-e székek.

***

Korman megjegyzi, hogy nincs kidolgozva, miért triviális ez a következtetés. Megpróbálok segíteni. Vezessük be az alábbi jelöléseket:

Rxy:= x ül y-on

én:=a

szék:=F

$y. Fy:= Van szék.

Én egy széken ülök:= $y. Fy & Ray

$y. Fy & Ray Þ $y. Fy

Tehát abból, hogy én egy széken ülök, logikailag következik, hogy van szék (vannak székek). Ennek megértéséhez egy alapfokú logika kurzus elvégzése elegendő, ezért tarthatjuk ezt a következtetést triviálisnak, legalábbis a filozófusok körében.

***

Korman ezek után így fogalmazza meg az érvet:

(A1) Questions about whether there are ordinary objects are easily answerable.

(A mindennapi tárgyak létére vonatkozó kérdések, könnyen megválaszolhatók.)

(A2) Ontological questions about ordinary objects are not easily answerable.

(A mindennapi tárgyakkal kapcsolatos ontológiai kérdések nem könnyen megválaszolhatók.)

(A3) So, questions about whether there are ordinary objects are not ontological questions.

(Tehát az a kérdés, hogy léteznek-e mindennapi tárgyak, nem ontológiai kérdés.)

Jegyezzük meg, hogy ontológián itten filozófiai ontológia értendő, és nem valamilyen szaktudományos vagy alkalmazott ontológia.

Korman szerint A1 igazsága azon az alapon látható be, hogy látom a széket a szobában.

***

Ezt kicsit bővebben kifejtem. A „látom” szó, eredmény szó és nem folyamat szó. Ha látom, akkor sikeresen végrehajtottam egy cselekvést. Nem fordulhat el, hogy látom, de bizonytalan vagyok abban, hogy mi az. Nem fordulhat el, hogy látom, de nem eléggé, közelebb kell, menjek, mert innen nem látszanak fontos részletek. Ha látom, ha látok valamit, akkor sikeresen érzékelek valamit, fölismerek valamit, bizonyosan nem alszom és nem is képzelődöm, világos elmeállapotban vagyok. Egyetértek Kormannal. Már egy kisgyerek is meg tudja válaszolni, hogy van-e szék a szobában, vagy hogy Péter ül-e a széken, ehhez nem kell filozófusnak lenni.

***

Korman szerint viszont (A2) igazsága nagyon is kétséges, további igazolásra szorul. Talán ez húzódik meg (A2) mögött:

(B1) There can be no sensible debate about easily answerable questions.

(Könnyen megválaszolható kérdésekről nem lehet értelmes (filozófiai) vitát folytatni.)

(B2) Ontological questions about ordinary objects can be sensibly debated.

(A mindennapi tárgyakról szóló filozófiai-ontológiai viták értelmesek, tartalmasak.)

(A2) So, ontological questions about ordinary objects are not easily answerable.

(A mindennapi tárgyakról szóló filozófiai-ontológiai viták nem könnyen megválaszolhatóak.)

Korman szerint B2 bizonyosan igaz, de B1 téves, amit egy példával igazol. Ezzel kihúzta A2 méregfogát, és úgy véli:

Hasonlóképpen (van válasz) arra a kérdésre is, hogy vannak-e székek. Egyszerű módja van a válasz megtalálásának: nyisd ki a szemed, nézz körül, vedd észre a széket, és ennek alapján hidd el, hogy van ott egy szék. De – ha filozófus vagy – ettől függetlenül még értelmes vitát lehet folytatni a székek létéről pl. az eliminativista cáfoló érvek alapján.

***

Ezen a pontom lényegesen eltér a véleményem Korman megközelítésétől. Szerintem mind A1 mind A2 megfogalmazása téves, tévútra vezet. Én Carnap szellemében így fogalmaznék:

(A1*) Internal ontological questions about whether there are ordinary objects are easily answerable.

(A mindennapi tárgyak létére vonatkozó belső kérdések, könnyen megválaszolhatók.)

(A2*) External ontological questions about ordinary objects are not easily answerable.

(A mindennapi tárgyakkal kapcsolatos külső ontológiai kérdések nem könnyen megválaszolhatók.)

(A3) So, questions about whether there are ordinary objects are not ontological questions.– Non sequitur.

(Tehát az a kérdés, hogy léteznek-e mindennapi tárgyak, nem ontológiai kérdés. – Téves következtetés.)

***

 Korman szerint alternatívaként talán az az elképzelés húzódik meg A2 mögött, hogy a könnyen megválaszolható kérdések filozófiai szempontból érdektelenek, következésképpen nem is lehetnek olyan kérdések, amelyekkel a filozófiai ontológia foglalkozik. Az érvelés vonalvezetése hasonló az előzőhöz:

 (C1) Easily answerable questions aren’t philosophically interesting.

(A könnyen megválaszolható kérdések filozófiailag érdektelenek.)

(C2) Ontological questions about ordinary objects are philosophically interesting.

(A mindennapi tárgyakkal kapcsolatos ontológiai kérdések filozófiailag érdekesek.)

(A2) So, ontological questions about ordinary objects are not easily answerable.

(Tehát a mindennapi tárgyakkal kapcsolatos ontológiai kérdések nem könnyen megválaszolhatóak.)

Korman szerint most is az első premissza igazsága kérdéses. Hogy léteznek-e mindennapi tárgyak, valóban érdektelen filozófiai kérdés lenne, ha nem lennének ezzel kapcsolatban meghökkentő filozófiai ellenérvek. De vannak ilyenek, melyek szakadékot tárnak föl a látszat és valóság között, és ezeket nem lehet egy mozdulattal lesöpörni az asztalról. A filozófus dolga éppen az, hogy megvizsgálja, hol csúsznak félre ezek az érvek, és megvédeni bennünket egy túlnépesedett világtól, egy bizonytalan létű, homályos határvonalakkal rendelkező világtól.

 ***

Ami a túlnépesedett világot illeti, itt megint eltér a véleményem Kormanétól – amit részletesebben kifejtett a könyvében (Korman 2015). Ha van a szobában egy négylábú asztal, akkor bármilyen különös, annak a négylábú asztalnak része egy háromlábú asztal is. Korman ezt nem fogadná el. Az nem igaz, hogy a szobában van két független asztal, egy négylábú és egy háromlábú, de az igaz, hogy a négylábú asztalnak része a háromlábú asztal is. Ez szokatlan, és ellentmond a józanésznek, mert erre nem szoktunk gondolni, de mégis igaz. Megmutatom pontosabb, formális nyelvet alkalmazva.

Legyen az asztalom a lábakból, asztallapból és egyéb idomokból csavarok segítségével összeszerelve. Ezeknek az alkatrészeknek a halmaza legyen H. Semmit nem szabad feltételezzünk az alkatrészekről pusztán azért, mert egy halmaz elemeinek tekintjük őket. Ez csak egy beszédmód, egy nyelvhasználat, nem teremt semmit az anyagi világban, nem csinál semmit az alkatrészekkel. Ama tényt, hogy az asztal alkatrészei egy dobozban vannak, nem fejezi ki, hogy az alkatrészek elemei a H halmaznak. A dobozban való alkatrészeket egy relációval (matematikai struktúrával) írhatjuk le ilyen módon:

 A_dobozban_lévő_alkatrészek:= áH, Â_dobozñ

Elkezdjük összeszerelni az asztalt. Az asztal a három lábbal összeszerelve:

A_háromlábú_asztal:= áH, Â_asztal3ñ

Majd beszereljük az asztal negyedik lábát is:

A_négylábú_asztal:= áH, Â_asztal4ñ

Feltehető, hogy Â_asztal3ÍÂ_asztal4 .

Ha két különálló, egy háromlábú és egy négylábú asztalunk lenne, akkor fennállna, hogy

Â_asztal3 ∩ Â_asztal4 =Æ

de nem ez a helyzet. Továbbá, miután mindent kiszedtünk a dobozból Â_doboz=Æ.

Sok filozófus nem érti, hogy a nyelv kreatív, szabad eszköz. Ha jó okunk van, definiálhatuk egy halmazt az asztal alkatrészeiből, a macskámból és az Eiffel toronyból. Ezek között nem fog fennállni egy olyan reláció, hogy együtt egy fizikai tárgyak alkossanak. Ennek persze nem sok értelme van, de nem okoz semmiféle ellentmondást, nem fog egy új tárgy keletkezni, mert a halmazok nem tárgyak. A definiálás szabadsága, a nyelvhasználat szabadsága, mindaddig nem vezet tévútra, amíg jól, ellentmondásmentesen használjuk.[8]

***   

6§ Konklúzió

Korman így zárja vizsgálódásait:

A retreatizmus két különböző motivációjával foglalkoztam. Az első az volt, hogy a demotionizmus olyan ajánlatnak tűnik, amelyet az eliminativisták nem utasíthatnak vissza: ez megad nekik mindent, amire szükségük van a filozófiai elméletükhöz (szolgáltat egy megközelítési módot, hogy nélkülözzék a hétköznapi tárgyakat), ingyen, minden külön „költség” nélkül. A második az volt, hogy a kérdés, hogy hogy vannak-e hétköznapi tárgyak, túl könnyen megválaszolható, vagy nem eléggé filozófiai ahhoz, hogy ez olyan kérdés legyen, amely az ontológiai viták tárgyát képezi. Amint láttuk, egyik érv sem meggyőző.

Ahova végül kilyukadtunk, azt nevezhetnénk a metaontológia mérsékelt Moore-i megközelítésének, amelyben az ontológiai kérdések valóban könnyen megválaszolhatók, és mégis értelmesen vitathatók. Ez Moore-i abban az értelemben, hogy az ember látja, hogy van keze, és ennek alapján hisz abban, hogy vannak kezei, és ez egy tökéletesen meggyőző módja annak, hogy tudjuk, hogy vannak kezeink, ergo az eliminativizmus téves. De mérsékelt abban a vonatkozásban, hogy elutasítja azt a jellegzetes Moore-i tézist, hogy ez az egyetlen értelmes válasz a kérdésre. A Moore-i vonalvezetés, ami oda fut ki, hogy valami biztosan félecsúszott a kezeim létét cáfoló gondolatmenetben, mert látom a kezeimet, egy értelmes válasz, de önmagában nem elegendő.

Javasolt irodalom

Thomas Sattig: Anyagi tárgyak (Material Objects) (2021) CUP, Cambridge, UK.

Thomas Sattig 2023.02.15. (90. poszt):

Daniel Z. Korman: Objects – Nothing out of Ordinary (2015)  OUP

 Daniel Z. Korman 2022.01.25. (81. poszt): 

Amie L. Thomasson: Ordinary Objects (2007) Oxford University Press

Amie L. Thomasson; 2019.01.16.  (42. poszt)

 

Korman irodalomjegyzéke

Azzouni, Jody 2017, Ontology without Borders (Oxford: Oxford University Press)

Barker, Jonathan 2020, ‘Debunking Arguments and Metaphysical Laws’, Philosophical Studies 177: 1829-1855

Barnes, Elizabeth 2014, ‘Going Beyond the Fundamental: Feminism in Contemporary Metaphysics’, Proceedings of the Aristotelian Society 114: 335-351

Baron, Sam and Tallant, Jonathan 2018, ‘Don’t Revise Ockham’s Razor Without Necessity’, Philosophy and Phenomenological Research 96: 596-619

Bennett, Karen 2016, ‘There is No Special Problem with Metaphysics’, Philosophical Studies 173: 21-37

Bennett, Karen 2017, Making Things Up (Oxford: Oxford University Press)

Benovsky, Jiri 2015, ‘From Experience to Metaphysics’, Noûs 49: 684-697

Benovsky, Jiri 2018, Eliminativism, Objects, and Persons (New York: Routledge)

Cameron, Ross P. 2008, ‘Truthmakers and Ontological Commitment’, Philosophical Studies 140: 1-18

Cameron, Ross P. 2010a, ‘How to Have a Radically Minimal Ontology’, Philosophical Studies 151: 249-264

Cameron, Ross P. 2010b, ‘Quantification, Naturalness and Ontology’, in Allan Hazlett (ed.), New Waves in Metaphysics, (New York: Palgrave-Macmillan), pp. 8-26

Chalmers, David 2009, ‘Ontological Anti-Realism’, in David Chalmers, David Manley, and Ryan Wasserman (eds.), Metametaphysics (Oxford: Oxford University Press), pp. 77-129

Daly, Chris and Liggins, David 2010, ‘In Defence of Error Theory’, Philosophical Studies 149: 209-230

Daly, Chris and Liggins, David 2014, ‘In Defence of Existence Questions’, The Monist 97: 460-478

Daly, Chris and Liggins, David 2016, ‘Dorr on the Language of the Ontology Room’, Philosophical Studies 71: 3301-3315

Dershowitz, Naomi 2022, ‘Nihilism, But Not Necessarily’, Erkenntnis 87: 2441-2456

Dorr, Cian 2002, The Simplicity of Everything, dissertation

Dorr, Cian 2005, ‘What We Disagree About When We Disagree About Ontology’, in Mark Kalderon (ed.), Fictionalism in Metaphysics (Oxford: Clarendon Press), pp. 234-286

Dorr, Cian 2008, ‘There are no Abstract Objects’, in Theodore Sider, John Hawthorne, and Dean W. Zimmerman (eds.), Contemporary Debates in Metaphysics (Malden: Blackwell), pp. 32-63

Fairchild, Maegan and Hawthorne, John 2018, ‘Against Conservative Ontology’, Royal Institute of Philosophy Supplement 82: 45-75

Fine, Kit 2009, ‘The Question of Ontology’, in David Chalmers, David Manley, and Ryan Wasserman (eds.), Metametaphysics (Oxford: Oxford University Press), pp. 157-177

Fine, Kit 2017, ‘Naive Metaphysics’, Philosophical Issues 27: 98-113

Fiocco, M. Oreste 2019, ‘Each Thing is Fundamental: Against Hylomorphism and Hierarchical Structure’, American Philosophical Quarterly 56: 289-301

Hawthorne, John and Cortens, Andrew 1995, ‘Towards Ontological Nihilism’, Philosophical Studies 79: 143-165

Heller, Mark 1990, The Ontology of Physical Objects: Four-Dimensional Hunks of Matter (New York: Cambridge University Press)

Hershenov, David B. 2014, ‘Vague Existence Implies Vague Identity’, in Ken Akiba and Ali Abesnezhad (eds.), Vague Objects and Vague Identity (Dordrecht: Springer), pp. 283-303

Hoffman, Joshua and Rosenkrantz, Gary S. 1997, Substance: Its Nature and Existence (New York: Routledge)

Hofweber, Thomas 2016, Ontology and the Ambitions of Metaphysics (Oxford: Oxford University Press)

Hofweber, Thomas 2017, ‘Replies to Bennett, Rayo, and Sattig’, Philosophy and Phenomenological Research 94: 488-504

Horgan, Terence 1993, ‘On What There Isn’t’, Philosophy and Phenomenological Research 53: 693-700

Horgan, Terence and Potrč, Matjaž 2008, Austere Realism: Contextual Semantics Meets Minimal Ontology (Cambridge: MIT Press)

Hossack, Keith 2000, ‘Plurals and Complexes’, British Journal for Philosophy of Science 51: 411-443

Korman, Daniel Z. 2015, Objects: Nothing out of the Ordinary (Oxford: Oxford University Press)

Korman, Daniel Z. 2019, ‘Debunking Arguments in Metaphysics and Metaethics’, in Brian McLaughlin and Alvin I. Goldman (eds.), Cognitive Science and Metaphysics (Oxford: OUP), pp. 337-363

Korman, Daniel Z. 2020, ‘Conservatism, Counterexamples, and Debunking’, Analysis 80: 558-574

Lewis, David 1986, On the Plurality of Worlds (Malden: Blackwell)

Mason, Rebecca and Ritchie, Katherine 2020, ‘Social Ontology’, in R. Bliss and J. Miller (eds.), Routledge Handbook of Metaphysics

McDaniel, Kris 2017, The Fragmentation of Being (Oxford: Oxford University Press)

Merricks, Trenton 2001, Objects and Persons (New York: Oxford University Press)

Merricks, Trenton 2003, ‘Replies’, Philosophy and Phenomenological Research 67: 727-744

Merricks, Trenton 2013, ‘Three Comments on Writing the Book of the World’, Analysis 73: 722-736

Merricks, Trenton 2016, ‘Do Ordinary Objects Exist? No.’ in Elizabeth Barnes (ed.), Current Controversies in Metaphysics (Routledge)

Mikkola, Mari 2017, ‘On the Apparent Antagonism Between Feminist and Mainstream Metaphysics’, Philosophical Studies 174: 2435-2448

Olson, Eric T. 1995, ‘Why I Have no Hands’, Theoria 61: 182-197

Olson, Eric T. 2007, What are We? (Oxford: Oxford University Press)

Paul, L.A. 2010, ‘Temporal Experience’, Journal of Philosophy 107: 333- 359

Rettler, Bradley 2016, ‘The General Truthmaker View of Ontological Commitment’, Philosophical Studies 173:1405-1425

Russell, Bertrand 1923, ‘Vagueness’, Australasian Journal of Philosophy 1: 84-92

Saenz, Noël forthcoming, ‘Measuring Ontological Simplicity’, Ergo.

Sattig, Thomas 2017, ‘Metaphysical Ambitions in the Ontology of Objects’, Philosophy and Phenomenological Research 94: 481-487

Schaffer, Jonathan 2007, ‘From Nihilism to Monism’, Australasian Journal of Philosophy, 85: 175-191

Schaffer, Jonathan 2009, ‘On What Grounds What’, in David Chalmers, David Manley, and Ryan Wasserman (eds.), Metametaphysics (Oxford: Oxford University Press), pp. 347-383

Schaffer, Jonathan 2015, ‘What Not to Multiply Without Necessity’, Australasian Journal of Philosophy 93: 644-664

Sider, Theodore 2001, Four-Dimensionalism (Oxford: Clarendon)

Sider, Theodore 2003, ‘Against Vague Existence’, Philosophical Studies 114: 135-146

Sider, Theodore 2011, Writing the Book of the World (Oxford: Oxford University Press)

Sider, Theodore 2013a, ‘Against Parthood’, Oxford Studies in Metaphysics 8: 237-293

Sider, Theodore 2013b, ‘Symposium on Writing the Book of the World’, Analysis 73: 751-770

Sider, Theodore 2017, ‘Substantivity in Feminist Metaphysics’, 174: 2467-2478

Stroud, Barry 1984, The Significance of Philosophical Skepticism (Oxford: Clarendon Press)

Tillman, Chris and Spencer, Joshua 2020, ‘Advanced D&D (Dan Korman and Debunking)’, Analysis 80: 533-544

Unger, Peter 1979, ‘There Are No Ordinary Things’, Synthese 41: 117-154

Unger, Peter 1980, ‘The Problem of the Many’, Midwest Studies in Philosophy 5: 411-467

van Inwagen, Peter 1981, ‘The Doctrine of Arbitrary Undetached Parts’, Pacific Philosophical Quarterly 62: 123-137

van Inwagen, Peter 1990, Material Beings (Ithaca: Cornell)

Williams, J. Robert G. 2012, ‘Requirements on Reality’, in Fabrice Correia and Benjamin Schnieder (eds.) Metaphysical Grounding (Cambridge: Cambridge University Press), pp. 165-185

Lábjegyzetek

[1] Korman, Daniel Z. (2022). Learning from Arguments: An Introduction to Philosophy. PhilPapers Foundation.

[2] Korman, Daniel Z. (2024). Why Care About What There Is? Mind 133 (530):428-451.

[3] Lásd pl. Unger (1979, 1980), van Inwagen (1981, 1990), Heller (1990), Horgan (1993),

Olson (1995, 2007), Hoffman és Rosenkrantz (1997), Hossack (2000), Merricks (2001, 2016), Dorr (2002), Horgan és Potrč (2008), és Benovsky (2015, 2018).

[4] Lásd pl. Cameron (2008), Schaffer (2009), Williams (2012), and Rettler (2016)

[5] Lásd pl. van Inwagen (1990, chs. 10-11); though, for van Inwagen, what’s to be

avoided is conflict with ‘universal belief ’, not ‘common sense’ (1990, p. 103).

[6] Lásd Heller (1990, §2.6), Merricks (2001, pp. 72-76, 2003, §3), Dorr (2002, ch.2), Daly and Liggins (2010, pp. 224-225), and Benovsky (2015, 2018, ch. 1.4 and ch. 2); cf. Sider (2013a, §§2, 5) and Azzouni (2017, pp. 152-153). Even van Inwagen himself, in earlier work (1981, p. 127), advances a sort of debunking argument against our affinity for undetached body parts like legs. See Korman (2015, ch. 7, 2019, Korman 2020, §3), Hofweber (2016, ch. 7.3, 2017, §3), Sattig (2017), Fairchild and Hawthorne (2018, §§2-3), Barker (2020), and Tillman and Spencer (2020) for further discussion of such debunking arguments.

[7] Lásd Schaffer (2009, p. 361, 2015), Cameron (2010a, p. 262), and Bennett (2017, §8.2); though see Daly and Liggins (2014, pp. 474-476), Baron and Tallant (2018), and Saenz (forthcoming) for criticism.

[8] V.ö. Goodman, Nelson (1985) Az individuumok világa. in James A. Gould - Irving M. Copi, Kortárs-tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről. ford. Bánki Dezső. Gondolat Könyvkiadó. p. 345-370.