Stephen Hawking nemrégiben (2010) kinyilvánította, hogy "a filozófia halott". (Leonard Mlodinowval közösen írt) The Grand Design: New answers to the ultimate questions of life (A nagy terv: új válaszok az élet végső kérdéseire) című könyvének nyitófejezetében ezt írja:

...az emberek mindig is kérdések sokaságát tették fel: Hogyan érthetjük meg a világot, amelyben találjuk magunkat? Hogyan viselkedik az univerzum? Mi a valóság természete? Honnan származik mindez?.... Ezek hagyományosan a filozófia kérdései, de a filozófia halott. A filozófia nem tartott lépést a tudomány, különösen a fizika modern fejlődésével. A tudósok lettek a megismerés lángjának őrzői.

Hawking kihívását, mi filozófusok, nem vehetjük félvállról. A komoly válasz nem csak azért bír jelentőséggel, hogy fenntartsuk közmegbecsülésünket, finanszírozásunkat vagy az egyetemeken elfoglalt helyünket. Az ehhez hasonló kihívásokra szokásosan a filozófia tanításának hasznosságára való hivatkozással szoktak válaszolni: hivatkozásul a kulturális örökség megőrzésére, a kritikus gondolkodásra való ösztönzésre és gondolkodó polgárok nevelésére. A kérdés valódi lényege azonban az, hogy megmutassuk, mi az, amihez a filozófiai gondolkodás ­– a filozófiai kutatás –- hozzájárulhat. És ennek a kérdésnek a megválaszolása nem csak külső okokból kulcsfontosságú, ami azzal függ össze, hogy mi milyennek tűnünk mások számára, hanem belsőleg nekünk, filozófusoknak is, hogy érezzük, mi lehet a mi legitim célunk, hol remélhetjük, hogy hozzájárulhatunk a tudományokhoz, és milyen módszerek teszik ezt a legjobban lehetővé számunkra.

Néhány filozófus felháborodott Hawking megjegyzése miatt. Hawking azonban csak egy létező problémát ­– egy filozófiai problémát – fogalmazott meg, amelyet mi filozófusok, már régóta ismerünk. Itt először azt szeretném megvizsgálni, hogyan merült fel a probléma a filozófián belül, és milyen válaszokat adtak rá a múltban. Ezután egy új választ fogok védelmezni: a filozófia normatív diszciplínaként való felfogását – olyan tudományként való értelmezését, amely nem azzal foglalkozik, hogy a dolgok hogyan vannak, hanem azzal, hogy hogyan kellene lenniük.

A filozófia valódi szerepe meghatározásának problémája a filozófia történetében teljesen természetesen és elkerülhetetlenül merült fel.

Kezdetben a filozófia egyszerűen a "bölcsesség szereteteként" jelent meg. A filozófusok Arisztotelésztől Descartes-on és Kanton át nem csak azokhoz a témákhoz járultak hozzá, amelyeket ma a filozófia tanszékeken tárgyalnának, hanem a biológiához, a fiziológiához, a fizikához, a matematikához és a csillagászathoz is. Fokozatosan, a 17. század körül a fizikával kezdve a speciális tudományos diszciplínák elkezdtek differenciálódni és elkülönülni, és saját, megkülönböztethető tárgykörre és módszertanra szert tenni.

Ez a folyamat a filozófusokat egy sürgető kérdés elé állította: milyen kérdések, területek maradnak meg a filozófusok számára? És hogyan kellene ezekkel foglalkozni?

A kérdés még aggasztóbbá válik, ha a tudományok fejlődését és sikereit szembeállítjuk a filozófiai elméletek egyre növekvő divergenciájával. (v.ö. Tőzsér János utóbbi időben írt pesszimista diagnózisát.) Maradt-e még egyáltalán valami a filozófusok számára – vagy a filozófiát be kell olvasztani a különféle tudományok közé, avagy "halottként" el kell vetni?

              A filozófia és a tudományok munkájának megkülönböztetésére tett egyik korai kísérlet az volt, hogy a filozófia a belső, mentális jelenségek tanulmányozásával foglalkozik, míg a tudományok a külső, fizikai jelenségeket tanulmányozzák. (Thomasson nyilván a XVIII-XIX. századra gondol, de ez a kép kevéssé illik az akkor megszülető marxizmusra, majd a későbbi marxizálók önképére, és az uralkodó marxizmus szörnyűségeire. Hiszen Marx nem tekintette magát filozófusnak, azt hitte, tudományt művel.) Ez vezetett ahhoz a nézethez, amely pszichologizmus néven vált ismertté: a logika és az ismeretelmélet valójában a pszichológia részei – a gondolkodás törvényeinek tanulmányozása. A 19. század vége felé azonban a pszichológia is elszakadt a filozófiától, és a pszichologizmus doktrínája nehéz helyzetbe került. Az egyik központi probléma, amelyet Edmund Husserl hangsúlyozott, az, hogy a pszichológiai tanulmányok, amelyek azt vizsgálják, hogyan gondolkodunk vagy gondolkodunk valójában, nem mondhatják meg, hogyan kellene gondolkodnunk. A logika azonban, ahogy Husserl érvelt, "gyakorlati-normatív" tudományág, arról szól, hogyan kellene érvelnünk, és így a logikai igazságok nem azonosíthatók az emberek tényleges gondolkodására vonatkozó empirikus általánosításokkal.

A filozófia megfelelő szerepével kapcsolatos kérdések a huszadik század elején megszállottan foglalkoztatták a filozófusokat. Ahogy Gilbert Ryle fogalmazott "Önéletrajzi" elmélkedéseiben: "Mi, filozófusok, majdnem egy életen át kutattuk saját jogcímünket, hogy kutatónak legyünk nevezhetőek".

              A vitának ebben a szakaszában széles körű konszenzus alakult ki a választ illetően. A 20. század elején olyan különböző filozófusok, mint Ryle, Wittgenstein, Husserl és Carnap viszonylag egységes nézetet vallottak a filozófiai és a tudományos kutatás viszonyáról. E felfogás szerint a filozófia fogalmi tevékenység, míg a tudományok empirikus kutatást végeznek.  A nyelvnek ezekben az elemzésekben betöltött szerepét és az elemzések formáját illető belső eltérések ellenére mindannyian egyetértettek abban, hogy a filozófia szerepe alapvetően fogalmi, és nem a tényszerű megismerésre vagy empirikus magyarázatokra irányul. Ez legalábbis úgy tűnt, hogy egyértelmű munkamegosztást biztosít a filozófia és a tudományok között, és megkülönböztetett (ha korlátozott) szerepet biztosít az előbbi számára – akár az értelmes és értelmetlen gondolatok (kijelentések) megkülönböztetésében és az álproblémák ilyen módon történő fölszámolásában, akár a tudományokban használt fogalmak vizsgálatában, akár a köznyelvi fogalmak elemzésében.

Az az elképzelés, hogy amit a filozófia jogosan végezhet, az inkább fogalmi, mint empirikus munka, a huszadik század eleji pozitivizmusban és a huszadik század közepének hétköznapi-nyelv filozófiájában élte fénykorát. De nem tartott sokáig.

Miért nem? Először is, sokak számára kiábrándítónak tűnt – és tűnik még ma is – az a gondolat, hogy a filozófia nem tehet mást, mint hogy a hagyományos, grandiózusabb ambícióiról lemondva, hétköznapi nyelvünk vagy fogalmaink szerkezetét határolja be. Ahogy Ted Sider fogalmazott nemrég megjelent, Writing the Book of the World című könyvében: "Ki szeretné jobban felfedezni esetleg szűk látókörű fogalmi sémánkat, mint a valóság alapvető vonásait"? (xxiv). Más területeken dolgozó filozófusok hasonló aggodalmakat vetettek fel: sok etikus például azt mondaná, hogy őket nem csupán a helyes és helytelen fogalmaink érdeklik: őket annak kikutatása érdekli, hogy mi a valóban helyes és helytelen. A fogalomtudományi lépés tehát elkerülhetetlen visszatetszést váltott ki azokból, akik azt remélték, hogy megmaradhat az az elképzelés, hogy a filozófia ennél többre is képes.

Másodszor, Quine aggályokat vetett fel azzal a gondolattal kapcsolatban, hogy különbséget kell tennünk két állítás típus között: az analitikus – a jelentés alapján való igazság (vagy fogalmi igazság) – és a szintetikus (empirikus vizsgálat kérdése) állítások között. Ezeket széles körben, bár elhamarkodottan, a munkamegosztási nézet elutasításának indokaként fogadták el. Ehelyett sokan követték Quine-t abban, hogy az ontológia filozófiai kérdései – arról, hogy mi létezik – "egy szinten vannak a természettudomány kérdéseivel".

Ez viszont a metafizika nagy megújulásához vezetett, és a létezőre vonatkozó kérdésekre adott válaszok egyre szélesebb skálájához. Egyesek azt állították, hogy a kizárólagos összetett tárgyak, amelyek léteznek, az organizmusok (így Eli Hirsch emlékezetes kritikájában az ember végül elfogadja, hogy az almafák léteznek, de az almák nem). Mások amellett érveltek, hogy csak bizonyos alapvető, egyszerű tárgyak ("simples") létezését kell elfogadnunk, de az olyan összetett tárgyakat, mint a műalkotások vagy az organizmusok, nem. Megint mások tagadták, hogy egyáltalán léteznek tárgyak (csak a differenciálatlan, tárgyakra nem tagolt "anyagot" fogadják el). Az ilyen metafizikusok kezében a filozófia ismét kvázi tudománynak tűnik – a filozófusok a karosszékből nyilatkoznak a valóság alkotóelemeiről és szerkezetéről, és elméletek hatalmas sokféleségét kínálják, amelyek között nem lehet empirikus úton választani – a metafizikai viták nem többek az egymással versengő "elméleti erényekre" való hivatkozásnál, amelyek kimenetelen, úgy tűnik, hogy a szereplők egyszerűen helyet cserélnek elméletről elméletre.

A gyakran vadul revizionáló és egymástól empirikusan megkülönböztethetetlen metafizikai "elméletek" egyre szaporodó száma új kétségekhez vezetett a metafizika szerepével és korlátaival kapcsolatban, és tágabb értelemben azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan végezhet el a filozófia. A metafizika és általában a filozófia módszereivel és szerepével kapcsolatos válság új szakaszába érkeztünk. Amint azt a filozófiai módszertannal és metametafizikával foglalkozó közelmúltbeli tanulmányok, konferenciák és kötetek sokasága világossá teszi, a filozófia legitim tevékenységének problémája túlságosan is ismerős a kortárs filozófusok számára. Lehet, hogy Hawking hozta be a problémát a közelmúlt nyilvános vitájába, de nem neki tulajdonítható, hogy azonosította a problémát, vagy magukat a filozófusokat ráirányította volna a problémára.

A filozófia megfelelő szerepéről szóló vita közelmúltbeli története nyilvánvalóan dilemma elét állít bennünket. Ha azt állítjuk, hogy a filozófia nem tud semmi különlegeset tenni, hogy "egyenrangú" a természettudományokkal, akkor a végén a fantáziadús nézetek korlátlan burjánzásához jutunk, amelyek vagy rossz tudománynak, vagy vad spekulációnak tűnnek, és fogalmunk sincs, hogyan válasszunk közülük. Ha elfogadjuk azt az elképzelést, hogy létezik munkamegosztás, és hogy a filozófia szerepe a fogalmi munkában rejlik, akkor a filozófia meglehetősen szűk látókörű és korlátozott felfogásához jutunk, amely nem hagy megfelelő teret az olyan fontos területeknek, mint az etika. 

Vizsgáljuk meg újra Hawking kihívását. Hawking azokat a kérdéseket sorolja fel, amelyeket a legjobb lenne átadni a tudománynak: "Hogyan viselkedik a világegyetem?", "Mi a valóság természete?" és "Honnan jött mindez?". Ezekkel én (bevallottan néhány kollégámmal ellentétben) egyetértek abban, hogy a tudományok komoly empirikus munkája nélkül nem lehet megválaszolni ezeket a kérdéseket.

De a filozófia más, alapvető kérdései feltűnően hiányoznak a listájáról: Hogyan kellene élnem az életemet? Mit tekintsünk alapvető emberi jogoknak? Milyen kormányforma lenne a legigazságosabb? Hogyan kellene érvelnünk, hogy a legjobban biztosítsuk, hogy igaz következtetésre jutunk, ha igaz premisszákból indulunk ki? Hogyan kellene megítélnünk egy műalkotás értékét?

Az olyan alapvető területeken dolgozó filozófusokat, mint az etika, a politikai filozófia, a társadalomfilozófia, a logika és az esztétika, talán irritálja Hawking megjegyzéseinek általánossága, de egyáltalán nem aggasztja őket.

Mi a közös ezekben a fennmaradó kérdésekben? Mindegyik normatív kérdés: olyan kérdés, amely arra vonatkozik, hogy mit kellene tennünk, hogyan kellene viselkednünk, kormányoznunk, érvelnünk vagy értékelnünk a művészetet. Ezzel szemben (és nem meglepő módon) azok a kérdések, amelyekre Hawking összpontosított, tényszerű kérdések a világegyetem történetéről, szerkezetéről vagy természetéről (mi létezik, milyen, milyen törvényeket követ, honnan jött).

Ez a megkülönböztetés már a pszichologizmus szokásos kritikájában is jelen volt – azok által, akik amellett érveltek, hogy meg kell különböztetnünk azt a leíró kérdést, hogy az emberek valójában hogyan érvelnek, attól a normatív kérdéstől, hogy hogyan kellene érvelnünk. Míg az előbbi kérdést talán a pszichológiának (vagy végső soron talán az idegtudománynak) lenne a legjobb átadni, addig az arra vonatkozó kérdések, hogy hogyan kellene érvelnünk, a logika számára maradnak.

Ez a gondolat általános javaslattá alakítható: a filozófia alapvetően normatív diszciplína. Ennek kezdetben van bizonyos előnye, tekintettel a "van" és a "kellene" közötti jól ismert különbségtételre: a tudományos, empirikus módszerek messze a legjobbak arra, hogy megmondják nekünk, mi a helyzet. De önmagában véve ez nem mond semmit arról, hogy minek kellene lennie – arról, hogy hogyan kellene beszélnünk, gondolkodnunk, érvelnünk vagy cselekednünk. Ha ebben a formában fogalmazzuk meg a filozófia feladatát, máris eloszlatjuk a régimódi fogalmi elemzéssel szembeni ellenvetések egy részét. A filozófia ugyanis e modell szerint elismerten foglalkozik a normákkal általában – beleértve, de teret hagyva többnek is, a fogalmainkkal való érvelést szabályozó normákat.

Bár ez a nézet nyilvánvalóan jól illeszkedik az etika és a politikai filozófia, a logika és az esztétika sok vizsgálódásához, kutatásához, mégis aggódhatunk amiatt, hogy olyan erődítményt épít, amely a filozófia nagy részét – beleértve a tudományfilozófiát, az ismeretelméletet és a metafizikát – a falon kívül védtelenül hagyja.

De nem nehéz legalább a tudományfilozófia és az episztemológia nagy részét normatív fényben látni. Az ismeretelmélet olyan nyíltan normatív kérdéseket vizsgál, mint például, hogy hogyan szerezzünk bizonyítékokat és vonjunk le következtetéseket, mikor tekintsünk valakit tudás birtokosának, és hogyan érveljünk bizonytalan körülmények között.

A tudományfilozófusok olyan kérdéseket vizsgálnak, mint például, hogy hogyan kell bizonyítékok alapján érvelnünk, milyen módszereket kell alkalmaznunk vagy milyen figyelmeztetéseket kell figyelembe vennünk a tudományos érvelés során, milyen következtetéseket kell levonnunk a világról a kvantummechanika empirikus eredményeiből, vagy milyen következtetéseket kell levonnunk az elméről a kognitív tudomány és a pszichológia eredményeiből. Ez természetesen nem teszi – és nem is szabad tegye – a tudományfilozófiát teljesen különállóvá a tudománytól. A tudósok is azzal foglalkoznak, hogy a bizonyítékokból milyen következtetéseket vonjunk le a világról. Sőt, a tudományfilozófusokat és a tudósokat is egyaránt foglalkoztathatják olyan normatív kérdések, hogy milyen fogalmi sémát kellene elfogadnunk a biológia, az ökológia vagy a kvantummechanika területén végzett munkánkhoz. Az ilyen döntéseknek empirikusan megalapozottnak kell lenniük, és reagálniuk kell a gyakorló tudósok tapasztalataira és igényeire – és ilyen mértékben nem is lehet alkalmazni a tudományok alapos ismerete nélkül. De ez magában foglalhatja azt a fajta átfogó fogalmi munkát is, amely alternatív fogalmi sémák mérlegelését és a fogalmi sémák tágabb képbe való integrálását is magában foglalja – olyan feladatokat, amelyekhez a filozófusok reményeink szerint különös affinitása van. Mindenesetre a cél nem az, és nem is szabad, hogy a tudomány és a filozófia szétválasztása legyen, hanem inkább az, hogy megmutassuk a filozófiai kutatás szerepét, akár a tudósok, akár a filozófusok, akár mindketten együtt dolgoznak egy problémán. 

De mi a helyzet a jó öreg metafizikával? Vajon egyszerűen hagyjuk elsorvadni, hogy visszavonulva megmentsük a filozófia többi részét? (Mindig is a metafizika volt az első, akit gyanúsítottak, és az utolsó, akit megmentettek.)

Valójában úgy gondolom, hogy ez nem áldozatul hagyja a metafizikát, hanem egy egészséges módot nyújt arra, hogy újra felfogjuk, hogy a metafizika sok vizsgálódása mire volt jó, és mire tarthat jogos igényt.

Gondoljunk először a mindennapi-nyelv filozófiára és a hagyományos fogalomelemzésre. Azok, akik a szabadságfogalmunk elemzésén fáradoznak, legalábbis részben azzal foglalkoznak, hogy meghatározzák, hogy (e fogalom körvonalaiból kiindulva) mire kell következtetnünk a szabadság fogalmából: kizárja-e a determinizmust, maga után vonja-e a felelősséget stb. Akik a személyes identitással foglalkoznak, legalábbis részben azzal foglalkoznak, hogy (a "személy" fogalmunk körvonalaiból kiindulva, vagy abból kiindulva, hogy mit akarunk vagy kell, hogy ez a fogalom tegyen értünk) mire kell következtetnünk a „személy” fogalma használatával kapcsolatban, hogy egy személy mikor marad életben vagy mikor pusztul el. Nagyon sok metafizikai rejtélyt, például az anyagi konstitúcióval kapcsolatos rejtélyeket leginkább úgy lehet értelmezni, mint olyan rejtélyeket, amelyek arra vonatkoznak, hogy a különböző premisszák közül melyiket kell elhagynunk vagy újraértelmeznünk, amikor látszólagos ellentmondással állunk szemben. (Azt gondoljuk, hogy ott van egy szobor, és azt gondoljuk, hogy ott van egy agyagdarab is, és azt gondoljuk, hogy a szobor nem azonos a darabbal, mivel az nem élhette túl, hogy összenyomják, míg a agyagdarab igen. De azt is gondoljuk, hogy csak egy tárgy van ott. Mit tegyünk e látszólag ellentmondásos hiedelmekkel szemben?). A fogalmi elemzés projektje – amelyet oly sokan a filozófia legitim feladatának tekintettek az aggodalmak első szakasza nyomán – úgy tekinthető, mint amely azzal foglalkozik, hogy kitalálja, milyen következtetéseket kell levonnunk a különböző témákról, tekintettel fogalmaink körvonalaira. Ahogy Husserl fogalmazott volna, a filozófia inkább a materiális következtetés szabályaival foglalkozik (fogalmaink szerkezetét tekintve), mint a logika pusztán formális érvelési szabályaival.  

De vajon akkor a metafizika elkerülhetetlenül csak egy szűk körben űzött játék marad, amely arra irányul, hogy kitaláljuk, hogyan következtethetünk a meglévő fogalmainkból?

Nem feltétlenül. Carnap elismerte, hogy a filozófiának nemcsak a fogalomelemzésben van hasznos szerepe, hanem abban is, amit ő "fogalmi tervezésnek" nevezett – annak kidolgozásában, hogy a tudomány számára milyen fogalmi rendszer a leghasznosabb, vagy milyen lenne a leghasznosabb. Normatív értelemben ezek olyan kérdések, hogy milyen fogalmakat kellene elfogadnunk és milyen fogalmakkal kellene dolgoznunk – egy adott cél érdekében, egy adott kontextusban.

A "fogalmi tervezés" projektje tágabban értelmezhető, a tudományok céljainál több célt érint, és a logikai és tudományos fogalmaknál több fogalmat használ. Még a standard metafizikában sem kell egyszerűen azt kérdeznünk: "Mi a szabadság?" vagy "Mi a személy?", és megpróbálni kidolgozni, hogy mi következik a standard fogalmunkból – akár hagyományos elemzéssel, akár kísérleti filozófiával (bár az is elég érdekes lehet). Talán jobban tesszük, ha hátralépünk, hogy megnézzük, milyen funkciót kell betölteniük számunkra ezeknek a fogalmaknak – miért akarunk ilyen fogalmakat használni, milyen szerepet kell játszaniuk a dicséret és a hibáztatás, a jogi és erkölcsi felelősség, a jogok és kötelességek odaítélésében. De ebben is jobban járunk, ha tisztán látjuk projektünk természetét, és nem csapjuk be magunkat azzal, hogy azt hisszük, valami olyan metafizikai valóságot fedezünk fel, amellyel kapcsolatban mások tévedtek. 

Érdekesebb projektek is felmerülnek, amelyek távol állnak fogalmi sémánk szűk látókörű kotyvasztásától. Sally Haslanger például erőteljesen érvel Resisting Reality című könyvében amellett, hogy a faj és a nemek filozófiájában valójában nem azt kellene tennünk, hogy megkérdezzük, mi is a faj és a nem – abban az értelemben, hogy elemezzük, hogyan működnek a meglévő fogalmaink, vagy mire kellene következtetnünk ezek alapján. Ehelyett – érvel Haslanger – azt kellene megkérdeznünk, hogy mivé kellene válniuk, változniuk e fogalmak jelentésének – vagyis, hogy milyen kategóriákat kellene használnunk a társadalmi igazságosság elérésére érdekében (365).

E nézet szerint megtartunk valamit abból a hagyományos elképzelésből, hogy a metafizika fogalmi vizsgálódással foglalkozik, de kibővítjük azt. E modell szerint a filozófiának nem kell csupán fogalmi elemzéssel foglalkoznia, mert mindenféle normatív fogalmi munkát is felvállalhat – kidolgozhatja, hogy mi következik a meglévő fogalmainkból, hogyan kellene felülvizsgálnunk a homályos vagy problematikus fogalmakat (céljainkat tekintve), mely fogalmakat kellene megtartani vagy átalakítani, elvetni vagy kitalálni a különböző célokat tekintve a tudománytól az etikáig.

Hogy világos legyen, ezt a javaslatot magát – hogy a filozófiát normatív diszciplínának tekintsük – önmagában is normatívnak kell tekintenünk. A cél itt nem az, hogy leírjuk mindazt, amit a filozófia eddig tett, vagy aminek a filozófiát elképzeljük, hanem inkább egy olyan önfelfogást javasolunk, amely a filozófiának világos és hasznos szerepet ad, választ ad a kihívásokra, és még mindig van mód arra, hogy sok mindent megragadjon abból, ami érdekes, izgalmas és hasznos abban, amit a filozófia eddig tett és tehet.

A metafizikát és általában a filozófiát ebben a megvilágításban szemlélni többet jelent annál, minthogy megvédjük a kétkedőkkel és az ellenzőkkel szemben. Az is sokat változtathat azon, hogy mi, filozófusok hogyan gondolkodunk arról, amit csinálunk, és milyen módszereket alkalmazunk és milyen mércét alkalmazunk, amikor a versengő nézeteket értékeljük. Talán még a konkurens nézetek elterjedtsége is kevésbé lesz kínos, mint amilyennek látszott. Ha ugyanis úgy tekintünk az egymással versengő nézetekre, mint amelyek hallgatólagosan arra a kérdésre adnak választ, hogy mit kellene tennünk, mit kellene választanunk, akkor ahol a célok eltérőek, ott a válaszok között is némi legitim eltérést elfogadhatunk. Hasonlóképpen, ahol különböző normák forognak kockán – mondjuk azok között, akik azzal foglalkoznak, hogy meghatározzák, mit kellene mondanunk a meglévő fogalmi struktúránkat tekintve, és azok között, akik azzal foglalkoznak, hogy kitalálják, milyen fogalmi struktúrának kellene lennie –, feloldhatjuk a régi vitákat és új előrelépést érhetünk el.

Ennek a javaslatnak számos előnye van. Először is, e nézet szerint a filozófia nem vetélytársa a tudományoknak, és egyértelmű szerepe van. Ez persze nem jelenti azt, hogy a filozófia és a tudományok szerepe teljesen elkülönülne egymástól – maguk a tudósok természetesen foglalkozhatnak azzal, hogy a bizonyítékok ismeretében hogyan kellene érvelnünk, milyen fajfogalmat kellene elfogadnunk a biológia egyik vagy másik céljára, és így tovább. De ezek is olyan kérdések, amelyekről (bár az empirikus adatok relevánsak és hatásosak lehetnek), nem szabad elhitetnünk magunkkal, hogy pusztán empirikusan, a normatív munka bevonása nélkül megválaszolhatók. Itt átfedések lehetnek és gyümölcsözően dolgozhatunk együtt anélkül, hogy a filozófiai kutatás feleslegessé vagy áltudományossá válna.

A javaslat természetesen nem fog mindenkit kielégíteni. Azoknak, akik a metafizikát a valóság alapszerkezete felfedezéseként, vagy a létező vagy az alapvető dolgok kitalálásaként képzelik el (és akik ellenállnak e projektek normatív/konceptualista átértelmezésének), nem fog tetszeni. Ez az ő előjoguk – de kénytelen leszek őket magukra hagyni, hogy szembenézzenek Hawking kihívásával.

A magam részéről úgy vélem, hogy Hawking kihívásának ilyen normatív módon való megválaszolása nemcsak az önbecsülésünket menti meg, hanem – ami még fontosabb – sokkal tisztább képet adhat arról, hogy filozófusként mit és hogyan tehetünk. Valójában nagyon gazdag képet kapunk arról, hogy mit tehet a filozófia.

(Amie Lynn Thomasson a Miami Egyetem filozófiaprofesszora, a Fiction and Metaphysics (Cambridge University Press, 1999), Ordinary Objects (Oxford University Press, 2007) és Ontology made Easy (Oxford University Press, 2015) című könyvek szerzője.)

Eredeti szöveg (2015): https://archive.philosophersmag.com/what-can-philosophy-really-do/