A létezéssel kapcsolatban alapvetően két nagy kérdéscsoport foglalkoztatja leginkább a filozófusokat. Az egyik csoportba azok a problémák tartoznak, amelyek azt firtatják, vajon léteznek-e, és miképpen azok a dolgok, amelyek esetében nem kételkedünk abban, hogy valamilyen módon „vannak”. Idetartoznak az olyan kérdések, minthogy „Létezik-e a III.B osztály?” vagy „Vannak-e főnevek?”, „Léteznek-e a természettörvények?”, „Van-e a 3-nak és a 9-nek közös osztója?”, „ Léteznek-e tulajdonságok, s ha igen, akkor milyen létezők ezek?”, „Léteznek-e a matematika objektumai?”, és így tovább. A másik csoportba olyan dolgokról szóló megnyilatkozások tartoznak, amelyeknél vagy bizonytalan annak az entitásnak a létezése, amelyről a mondat szól, vagy amelyeknél biztosak vagyunk abban, hogy nem-léteznek. Először ez utóbbi csoporttal kapcsolatos némely problémával foglalkozunk.

Nyelvi-logikai oldaláról nézve a kérdést: a „létezik” és a „van” szavak használatával, jelentésével kapcsolatos döntéseket követően jelentősen csökken a létezéssel összefüggő problémák száma, miközben tudatában kell lennünk annak, hogy a szóbanforgó döntések hasznossága, praktikus mivolta mellett lehet ugyan érvelni, de egyetlen ilyen nyelvhasználati meggondolás sem feltétlenül lehetetlenít el másféle döntéseket.

Használhatjuk a „létezik” és a „van” szavakat egymás szinonimájaként, ekkor minden olyan állítás, amiben az egzisztenciális kvantor hatókörében individuum-változó van, egy vagy több individuum létezésére utal. Van-e olyan szereplője Shakespeare valamelyik művének, akinek a neve „Prospero”? Igen, a „Vihar” című dráma főszereplője ez a személy. Létezik-e Prospero? „Mivel van ilyen személy, igaz csak egy drámában, de van, ezért létezik.” – mondhatnánk ekkor. Ha megkérdezzük, hogy ugyanúgy létezik-e Prospero, mint ahogy Shakespeare, akkor válaszolhatjuk ugyan azt, hogy nem, mert az utóbbi „valóságos személy, az előbbi pedig „képzelt”, ekkor azonban teret engedünk számtalan „létezés” fogalomnak, és predikátummá varázsoltuk ezt a szót, vagyis már nem lehet minden további nélkül az egzisztenciális kvantor szinonimája. Kitarthatunk eredeti álláspontunk mellett, és jelezhetjük, hogy bár számtalan vonásában különbözik Prospero és Shakespeare, a „van-ság”, a létezés szempontjából nincs különbség köztük.[1]

Van-e füle Prosperonak? Ha kérdésünk azt jelenti, hogy „Van-e olyan valaki, akinek van füle és Prosperonak hívják?”, akkor nincs, ugyanis míg az, hogy ilyen nevű szereplője van a Viharnak, igaz, viszont az, hogy egy drámai mű szereplője rendelkezik a feje két oldalán porcos, bőrrel fedett lebennyel, biztosan nem igaz, mert fülük csak a hús-vér élőlényeknek lehet. Leírhatta ugyan Shakespeare, hogy Prosperonak van füle, ez a leírás azonban nem biztosít fület Prosperonak.

Quodlibet „A nemlétezés rejtélye logikai formulák fényében” című írása a referenciával nem rendelkező neveket használó kifejezések lehetséges logikai megközelítéseit vette sorra, azokat, melyek esetében nem látszik kétségesnek, hogy a nevek nem utalnak semmiféle, a megnyilatkozáson kívül egzisztáló entitásra. A körmönfont megfogalmazásra szükségünk van, mert a nem-létezésről beszélünk, amely nyitva hagyja a kérdést, hogy egy dolog létezésének elegendő kritériuma-e az, hogy egy név referenciája a kérdéses dolog.

(1) Jonatán szereti a békákat.

(2) A „Jonatán szereti a békákat.” (magyar) mondatban vannak „á” betűk.

A (2)-ben az (1) neve szerepel, amelyet név-képző idézőjellel állítottunk elő, és állítunk valamit az (1)-es mondatról. Van tehát individuum-nevünk, annak van referenciája is, mégsem hiszem, hogy az (1)-es mondatot bárki ugyanúgy tekintené „létezőnek”, mint magát Jonatánt, aki teszem azt, történetesen a szomszédban lakó család 10 éves kisfia.

 (3) Mitológiai alak-e Sámson vagy valóban élt, létezett?

A létezés említett, referenciára vonatkozó, szükséges, de nem biztos, hogy elégséges kritériumát tekintve a (3)-as kérdés arra vonatkozik, hogy van-e jelölete a „Sámson” névnek, utal-e bármilyen, a mitológiai szövegen kívül lévő entitásra. A csak a mitológiában „létező” Sámson – nem létezik – mondanánk. A (3)-as kérdés egyértelműen materiális kontextusban érdeklődik Sámsonnal kapcsolatban, jelesül, hogy hús-vér élőlény volt-e, és nem csak az érdekli, hogy van-e referenciája a „Sámson” névnek.

Quodlibetet a nem-létezés és annak nyelvi-logikai aspektusai érdeklik. Jelzi, hogy az általa tárgyalt logikai megoldásoknak egyaránt vannak előnyei és hátrányai, de azt is, hogy szimpatikusabb számára a Frege-től eredeztethető megoldás, miszerint a referencia nélküli neveket használó mondatok nem értékelhetők, mint a Russell és Quine nevéhez köthető leíráselméleti hátterű megfontolás. Az előbbi azt jelenti, hogy a „Prosperonak két füle van.” vagy a „Sámsonnak göndör a haja.” mondatok sem nem igazak, sem nem hamisak, értékelhetetlenek, mert nemlétező dologról állítanak valamit. Még akkor is elfogadható ez a felfogás, ha olyan furcsának tűnő és félreérthető (igaz) mondatokhoz vezet, minthogy:

(4) A „Kerberosz (most) ugat” mondat nem-igaz.

(5) A „Kerberosz (most) ugat” mondat nem-hamis.[2]

Meglátásom szerint az általa használt példa, a „Kerberosz (most) ugat”, a különböző logikai megoldások bemutatására alkalmas, de maga probléma ebben a formájában annyira „steril”, hogy normális kommunikációban elő sem fordul, minthogy nem szoktunk kételkedni abban, hogy a „Kerberosz” név csak egy mitológiai lény megnevezésére használatos. Ha viszont így van, ha tudjuk, hogy Kerberosz egy mitológiai lény, akkor (ha csak nem tréfából) miért is mondanánk olyasmiket, hogy „Kerberosz (most) ugat”, avagy „Prosperonak okostelefonja van.”, „Aladin szereti a tyúkhúslevest.”? Azon mondatok esetében tehát, amelyek olyan individuum-neveket használnak, amelyek referencia-nélkülisége a megnyilatkozó számára tudott –akceptálható a Frege-i felfogás, ám csak ilyen esetben, így el sem lehet képzelni olyan kommunikációs helyzetet, amelyben e szemléletnek bármiféle jelentősége lenne.

A kérdés ugyanis nem az, hogy tudottan referencia-nélküli nevek esetében hogyan gondolkozzunk, hanem az, hogy mi módon viszonyuljunk ahhoz, amikor valaki olyan megnyilatkozást tesz, amelyben szereplő indivíduum-név referenciájának létezéséről ő ugyan meg van győződve (felteszem, hogy másképp nem tenne állítást az adott név használatával), de mi nem, vagy bizonytalanok vagyunk? Beszélgetőpartnerünk számára nincs probléma: meggyőződése szerint létező entitásról állított valamit. Mi azonban hogy járjunk el, ha kételkedünk a szóbanforgó entitás létezésében?

Szemléltetni szeretném, hogy miről is van szó.

„Van-e Isten?” – tették fel a kérdést sokan és sokszor.[3] Egy hívő számára ugyan evidencia, hogy Isten fizikai/materiális eszközökkel nem található meg, nem csücsül valamelyik felhő szélén, ugyanakkor nem gondolja, hogy az „Isten” szó csak egy mitológiai szöveg kontextusában értelmezhető. Aki Isten létezésében nem kételkedik, nem arra gondol, hogy Isten csak a lelkünkben, a gondolatainkban „létezik” (ha így lenne, nem-létezőnek nyilvánítaná), hanem arra, hogy ezzel a szóval csak megnevezünk egy entitást, amely valamilyen módon egzisztál a szövegen „kívül”. Meg van győződve róla, hogy míg a „Prospero” névnek csak Shakespeare drámájának szövegében van jelentése, addig az „Isten” név a szent iratok sorain keresztül utal egy valóban egzisztáló entitásra. A létezés módja persze lehet homályos, amelyre egy hívő feltehetően a „szellemi-létező” kifejezéssel utal.[4]

Az ateista vagy a kételkedő kérdése pontosan arra kérdez rá, amiben a hívő bizonyos (tehát nem azt, hogy vannak-e olyan szövegek, amelyben szerepel az „Isten” név), hanem azt, hogy van-e valami olyasmi, amit e névvel jelölünk, van-e az „Isten” individuum-névnek referenciája. De talán ennél többet is firtat.

Az ateista azt állítja, hogy „Isten nincs.”, a hívő pedig azt, hogy „Isten van.”, így vitájuk eldöntéséhez vezető első lépés az kell legyen, hogy mindketten beszámolnak arról, szerintük mi az az entitás, ami nincs, illetve mi az, ami van. Jól elképzelhető ugyanis, hogy egymástól eltérő jelentéssel használják az „Isten” szót, amely eleve értelmetlenné teszi vitájukat. Az ateista számára kellemetlen kötelesség azonban, hogy beszámoljon arról, mi az, ami nincs, hiszen míg a hívő tudni véli, hogy Isten milyen tulajdonságokkal bír, szegény ateista kínlódhat, hiszen álláspontjának lényege éppen az, hogy nincs „Isten” nevű entitás a világon. Az ateistának így olyasmiről kell valamit mondania, amiről nem mondhat semmit: nem-létező entitásról nincs mit mondani.

Ha ateistánk ügyesebb, akkor másképp áll a problémához, és nyíltan elismeri, hogy ő semmit sem tud mondani Istenről, minthogy nem tudja, kiről-miről is beszél a hívő, amikor azt állítja, hogy „Isten létezik.” Ezért arra kéri a hívőt, mondja meg, hogy miféle entitást nevez meg az „Isten” szó, pontosabban milyen tulajdonságokkal bír, s akkor együtt vághatnak neki a világnak, hogy eldöntsék, van-e, található-e ilyen tulajdonságokkal rendelkező dolog vagy sem.[5] A nem-létezés kérdésében való döntéshez tehát „keresés” szükséges, amelynek előfeltétele, hogy rendelkezzünk a kérdéses entitás megtalálásához szükséges adatokkal, tudjuk, hogy milyen tulajdonságok alapján lehet „megtalálni” a kérdéses entitást, vagy ha jobban tetszik, a kérdéses név referenciáját. Russell elgondolása ehhez, tehát a kereséshez kell, sőt, nélkülözhetetlen, amikor (s ilyenek a gyakorlatban valóban előfordulnak) egy névvel jelölt entitás létezését firtatjuk.[6] Valaki ezt állítja:

(6) Ariszto-Thalész fedezte fel a T-tételt.[7]

Az illető meg van győződve (6) igazságáról, és arról is, hogy a jelzett személy létezik. Ha valaki előfeltételezi, hogy van valaki, akinek a neve "Ariszto-Thalész", akkor nyugodtan állíthatja is, hogy van valaki, akinek a neve " Ariszto-Thalész". Sőt, ha korrekt az illető, akkor kizárólag akkor mondja azt, hogy "Ariszto-Thalész fedezte fel a T-tételt.” ha meg van győződve Ariszto-Thalész létezéséről. A kvantifikált kifejezésként való kezelés explicitté teszi ezt a helyzetet, és olyan átalakítást javasol, melynek elfogadása esetén fény derül arra, hogy az állítást tevő mit gondol a világ egy részéről. Az ötlet technikai is, és lehetővé teszi, hogy a „létezést” ilyen esetekben se vezessük be predikátumként.

A fregei elgondolás a jelöletre koncentrál, annak híján nyilvánítja értékelhetetlenné az adott mondatot, a Russell-től eredeztethető pedig arra, hogy a használt névnek van-e jelentése abban az értelemben, hogy tekinthető-e egy leírás "rövidítésének", s ily módon referál-e valamire (helyesebb lenne talán azt mondani, hogy a megkereshetőség feltételeinek meglétére), és ennek híján (ha ez nem adható meg explicit módon) nyilvánítja értékelhetetlennek az adott mondatot.

Ha bizonytalanok vagyunk (6) igazságát illetően, sőt abban is, hogy ilyen nevű ember létezett-e egyáltalán, miképpen tudnánk eldönteni, hogy van-e vagy nincs jelölete az "Ariszto-Thalész"névnek? Nincs más választásunk, mint megkérdezni, hogy milyennek tartja, Ariszto-Thalész-t a megnyilatkozó. (Hasonlóan az "Isten nincs." mondathoz, amely értelmetlen, ha nem tudjuk megmondani, hogy mi az, ami nincs, milyen tulajdonsággal bír az, ami esetleg nincs.)

Milyen tehát Ariszto-Thalész? A válasz az lesz, hogy megadja a megnyilatkozó, mit tud erről az emberről, milyen tulajdonságokat[8] tulajdonít neki. Például: „Ő volt az a görög tudós, híres geométer, aki Nagy Sándor nevelője is volt, írója az Elemek c. műnek.”

(7) Van/volt (az ókorban) olyan (egyetlen) valaki, aki görög tudós, híres geométer, aki Nagy Sándor nevelője is volt, és írója az Elemek c. műnek.

Meglehetősen nyilvánvaló, hogy (7) hamis, és ha (6) fordítása (7), akkor (6) is hamis. Ha keresésünk eredményével szembesítjük a megnyilatkozót, módosíthatja a keresési feltételeket, s ha ezt teszi, valamiképpen merev jelölőnek tekinti az „Ariszto-Thalész” nevet.[9] Mondhatja azt is, hogy csak annyit tud Ariszto-Thalészról, hogy ő volt az, aki felfedezte a T-tételt.” Keresés alapján annyi bizonyos lehet ebben az esetben is, hogy van/volt olyan ember, aki felfedezte a T-tételt, ám annak nem „Ariszto-Thalész” volt a neve. (6) persze ebben az esetben is hamis lesz, mert ha tudjuk, milyen lenne egy entitás, ha létezne, vagyis tudjuk, mi az, amit keresnünk kell, és mi az, amit nem találunk, akkor bármit is állítsunk a nem-talált, nem-létező dologról – az állítás hamis lesz. Ami nincs, arról bármit állít is valaki – hamis lehet csak. E megoldás nem tesz különbséget a fizikai-materiális módon való létezés és a jelstruktúrák „van”-ja között, ám ez nem fogyatékossága, minthogy technikailag csakis az egzisztenciális kvantort használja. A különbség ettől még fennáll, de ez egy másik poszt témája már.

------------------------------------------

[1] E kétes értékű végeredmény elkerülésére bevezethetünk szemantikai kritériumokat, amelyek meghatározott tárgyalási univerzumban tekintik csak a „van” és a „létezik” szavakat egymás szinonimájának, mely megoldásnak azonban előzetesen rendelkeznie kellene egy listával, hogy melyek az adott Univerzumba tartozó létezők. Így valóban elkerülhetjük, hogy egy hús vér emberről és egy irodalmi mű szereplőjéről azonos kontextusban állítsuk, hogy van/létezik, de kérdés, hogy az általam is példaként használt triviális esetektől eltekintve miképpen dönthetünk egy entitás egyik vagy másik listában való elhelyezéséről. Nem igazán segítség az sem, ha komplett (keret)elméletekre bízzuk az adott Univerzumban való létezés eldöntését, mert ebben az esetben semmi sem gátolja meg, hogy egy logikailag korrekt teológiát alkotva ne kezdjenek el „létezni” angyalok, ördögök, szellemek, netán istenek sokasága, vagyis egy ilyen elméleti keret éppen olyan státuszú lesz, mint a fizika kurrens elmélete. Biztos vannak olyanok, akiknek ez a következmény nem okoz fejfájást, de én nem tartozom ezek közé.

[2] Quodlibet és jómagam vagy 10 levelet váltottunk, míg végre megértettem, hogy (4) és (5) miért igaz – metanyelvi szinten.

[3] A példa csak arra szolgál, hogy világos legyen, miért Russell megközelítését tartom jónak, sőt egyedül elfogadhatónak, feltéve, hogy nem pusztán annyi a célunk, hogy eltiltsuk a jelölet nélküli nevek használatát a logikában.

[4] Láthatóan nem könnyű elkerülni a különböző létezések teóriáját, hiszen meglehetősen sokan gondolják úgy, hogy Isten másképp „van”, mint egy ember, egyáltalán, egymástól eltérő módon „létezik” egy szám, egy szó, egy gondolat, egy teória, egy szék, egy folyamat, stb.

 [5] Természetesen vita lehet abból is, hogy a hívő olyan „tulajdonságokat” sorol fel, amelyeket az ateista nem fogad el tulajdonságnak… Megjegyzendő, hogy a középkori filozófusok némelyike arra az álláspontra helyezkedett, hogy Istenről csak „negatív állításokat lehet tenni” (negatív teológia), csak azt lehet megmondani, hogy mi nem jellemzi Istent.

[6] Quine radikális álláspontja, mely szerint egy korrekt nyelvben nem kellenek individuum-nevek, helyettük deskripciókkal kell operálnunk, logikailag kifogástalan, ugyanakkor nehéz nem tudomást vennünk arról, hogy az állításokban a legtöbben használnak neveket, amellyel nincs is addig gond, amíg biztosan rendelkeznek referenciával.

[7] T-tétel: Ha egy kör átmérőjének két végpontját összekötjük a kör bármely más pontjával, akkor derékszögű háromszöget kapunk.

[8] Arról, hogy mit tekintsünk tulajdonságnak, és mit nem, feltétlenül számot kell adni, de ez is, mint sok más probléma más posztnak lesz témája.

[9] A merev jelölők kérdésével, Kripke erre (és még jó néhány másra) vonatkozó álláspontjával szeretnék a későbbiekben foglalkozni, most azonban csak jelezni kívántam ezt a lehetőséget.