Filozófiai Széljegyzetek

analitikus filozófiai elmélkedések

Arról, ami talán van, talán nincs...

2016. január 30. 22:12 - Julius Eckstein

(A létezésről. I. rész)

A létezéssel kapcsolatban alapvetően két nagy kérdéscsoport foglalkoztatja leginkább a filozófusokat. Az egyik csoportba azok a problémák tartoznak, amelyek azt firtatják, vajon léteznek-e, és miképpen azok a dolgok, amelyek esetében nem kételkedünk abban, hogy valamilyen módon „vannak”. Idetartoznak az olyan kérdések, minthogy „Létezik-e a III.B osztály?” vagy „Vannak-e főnevek?”, „Léteznek-e a természettörvények?”, „Van-e a 3-nak és a 9-nek közös osztója?”, „ Léteznek-e tulajdonságok, s ha igen, akkor milyen létezők ezek?”, „Léteznek-e a matematika objektumai?”, és így tovább. A másik csoportba olyan dolgokról szóló megnyilatkozások tartoznak, amelyeknél vagy bizonytalan annak az entitásnak a létezése, amelyről a mondat szól, vagy amelyeknél biztosak vagyunk abban, hogy nem-léteznek. Először ez utóbbi csoporttal kapcsolatos némely problémával foglalkozunk.

Nyelvi-logikai oldaláról nézve a kérdést: a „létezik” és a „van” szavak használatával, jelentésével kapcsolatos döntéseket követően jelentősen csökken a létezéssel összefüggő problémák száma, miközben tudatában kell lennünk annak, hogy a szóbanforgó döntések hasznossága, praktikus mivolta mellett lehet ugyan érvelni, de egyetlen ilyen nyelvhasználati meggondolás sem feltétlenül lehetetlenít el másféle döntéseket.

Használhatjuk a „létezik” és a „van” szavakat egymás szinonimájaként, ekkor minden olyan állítás, amiben az egzisztenciális kvantor hatókörében individuum-változó van, egy vagy több individuum létezésére utal. Van-e olyan szereplője Shakespeare valamelyik művének, akinek a neve „Prospero”? Igen, a „Vihar” című dráma főszereplője ez a személy. Létezik-e Prospero? „Mivel van ilyen személy, igaz csak egy drámában, de van, ezért létezik.” – mondhatnánk ekkor. Ha megkérdezzük, hogy ugyanúgy létezik-e Prospero, mint ahogy Shakespeare, akkor válaszolhatjuk ugyan azt, hogy nem, mert az utóbbi „valóságos személy, az előbbi pedig „képzelt”, ekkor azonban teret engedünk számtalan „létezés” fogalomnak, és predikátummá varázsoltuk ezt a szót, vagyis már nem lehet minden további nélkül az egzisztenciális kvantor szinonimája. Kitarthatunk eredeti álláspontunk mellett, és jelezhetjük, hogy bár számtalan vonásában különbözik Prospero és Shakespeare, a „van-ság”, a létezés szempontjából nincs különbség köztük.[1]

Van-e füle Prosperonak? Ha kérdésünk azt jelenti, hogy „Van-e olyan valaki, akinek van füle és Prosperonak hívják?”, akkor nincs, ugyanis míg az, hogy ilyen nevű szereplője van a Viharnak, igaz, viszont az, hogy egy drámai mű szereplője rendelkezik a feje két oldalán porcos, bőrrel fedett lebennyel, biztosan nem igaz, mert fülük csak a hús-vér élőlényeknek lehet. Leírhatta ugyan Shakespeare, hogy Prosperonak van füle, ez a leírás azonban nem biztosít fület Prosperonak.

Quodlibet „A nemlétezés rejtélye logikai formulák fényében” című írása a referenciával nem rendelkező neveket használó kifejezések lehetséges logikai megközelítéseit vette sorra, azokat, melyek esetében nem látszik kétségesnek, hogy a nevek nem utalnak semmiféle, a megnyilatkozáson kívül egzisztáló entitásra. A körmönfont megfogalmazásra szükségünk van, mert a nem-létezésről beszélünk, amely nyitva hagyja a kérdést, hogy egy dolog létezésének elegendő kritériuma-e az, hogy egy név referenciája a kérdéses dolog.

(1) Jonatán szereti a békákat.

(2) A „Jonatán szereti a békákat.” (magyar) mondatban vannak „á” betűk.

A (2)-ben az (1) neve szerepel, amelyet név-képző idézőjellel állítottunk elő, és állítunk valamit az (1)-es mondatról. Van tehát individuum-nevünk, annak van referenciája is, mégsem hiszem, hogy az (1)-es mondatot bárki ugyanúgy tekintené „létezőnek”, mint magát Jonatánt, aki teszem azt, történetesen a szomszédban lakó család 10 éves kisfia.

 (3) Mitológiai alak-e Sámson vagy valóban élt, létezett?

A létezés említett, referenciára vonatkozó, szükséges, de nem biztos, hogy elégséges kritériumát tekintve a (3)-as kérdés arra vonatkozik, hogy van-e jelölete a „Sámson” névnek, utal-e bármilyen, a mitológiai szövegen kívül lévő entitásra. A csak a mitológiában „létező” Sámson – nem létezik – mondanánk. A (3)-as kérdés egyértelműen materiális kontextusban érdeklődik Sámsonnal kapcsolatban, jelesül, hogy hús-vér élőlény volt-e, és nem csak az érdekli, hogy van-e referenciája a „Sámson” névnek.

Quodlibetet a nem-létezés és annak nyelvi-logikai aspektusai érdeklik. Jelzi, hogy az általa tárgyalt logikai megoldásoknak egyaránt vannak előnyei és hátrányai, de azt is, hogy szimpatikusabb számára a Frege-től eredeztethető megoldás, miszerint a referencia nélküli neveket használó mondatok nem értékelhetők, mint a Russell és Quine nevéhez köthető leíráselméleti hátterű megfontolás. Az előbbi azt jelenti, hogy a „Prosperonak két füle van.” vagy a „Sámsonnak göndör a haja.” mondatok sem nem igazak, sem nem hamisak, értékelhetetlenek, mert nemlétező dologról állítanak valamit. Még akkor is elfogadható ez a felfogás, ha olyan furcsának tűnő és félreérthető (igaz) mondatokhoz vezet, minthogy:

(4) A „Kerberosz (most) ugat” mondat nem-igaz.

(5) A „Kerberosz (most) ugat” mondat nem-hamis.[2]

Meglátásom szerint az általa használt példa, a „Kerberosz (most) ugat”, a különböző logikai megoldások bemutatására alkalmas, de maga probléma ebben a formájában annyira „steril”, hogy normális kommunikációban elő sem fordul, minthogy nem szoktunk kételkedni abban, hogy a „Kerberosz” név csak egy mitológiai lény megnevezésére használatos. Ha viszont így van, ha tudjuk, hogy Kerberosz egy mitológiai lény, akkor (ha csak nem tréfából) miért is mondanánk olyasmiket, hogy „Kerberosz (most) ugat”, avagy „Prosperonak okostelefonja van.”, „Aladin szereti a tyúkhúslevest.”? Azon mondatok esetében tehát, amelyek olyan individuum-neveket használnak, amelyek referencia-nélkülisége a megnyilatkozó számára tudott –akceptálható a Frege-i felfogás, ám csak ilyen esetben, így el sem lehet képzelni olyan kommunikációs helyzetet, amelyben e szemléletnek bármiféle jelentősége lenne.

A kérdés ugyanis nem az, hogy tudottan referencia-nélküli nevek esetében hogyan gondolkozzunk, hanem az, hogy mi módon viszonyuljunk ahhoz, amikor valaki olyan megnyilatkozást tesz, amelyben szereplő indivíduum-név referenciájának létezéséről ő ugyan meg van győződve (felteszem, hogy másképp nem tenne állítást az adott név használatával), de mi nem, vagy bizonytalanok vagyunk? Beszélgetőpartnerünk számára nincs probléma: meggyőződése szerint létező entitásról állított valamit. Mi azonban hogy járjunk el, ha kételkedünk a szóbanforgó entitás létezésében?

Szemléltetni szeretném, hogy miről is van szó.

„Van-e Isten?” – tették fel a kérdést sokan és sokszor.[3] Egy hívő számára ugyan evidencia, hogy Isten fizikai/materiális eszközökkel nem található meg, nem csücsül valamelyik felhő szélén, ugyanakkor nem gondolja, hogy az „Isten” szó csak egy mitológiai szöveg kontextusában értelmezhető. Aki Isten létezésében nem kételkedik, nem arra gondol, hogy Isten csak a lelkünkben, a gondolatainkban „létezik” (ha így lenne, nem-létezőnek nyilvánítaná), hanem arra, hogy ezzel a szóval csak megnevezünk egy entitást, amely valamilyen módon egzisztál a szövegen „kívül”. Meg van győződve róla, hogy míg a „Prospero” névnek csak Shakespeare drámájának szövegében van jelentése, addig az „Isten” név a szent iratok sorain keresztül utal egy valóban egzisztáló entitásra. A létezés módja persze lehet homályos, amelyre egy hívő feltehetően a „szellemi-létező” kifejezéssel utal.[4]

Az ateista vagy a kételkedő kérdése pontosan arra kérdez rá, amiben a hívő bizonyos (tehát nem azt, hogy vannak-e olyan szövegek, amelyben szerepel az „Isten” név), hanem azt, hogy van-e valami olyasmi, amit e névvel jelölünk, van-e az „Isten” individuum-névnek referenciája. De talán ennél többet is firtat.

Az ateista azt állítja, hogy „Isten nincs.”, a hívő pedig azt, hogy „Isten van.”, így vitájuk eldöntéséhez vezető első lépés az kell legyen, hogy mindketten beszámolnak arról, szerintük mi az az entitás, ami nincs, illetve mi az, ami van. Jól elképzelhető ugyanis, hogy egymástól eltérő jelentéssel használják az „Isten” szót, amely eleve értelmetlenné teszi vitájukat. Az ateista számára kellemetlen kötelesség azonban, hogy beszámoljon arról, mi az, ami nincs, hiszen míg a hívő tudni véli, hogy Isten milyen tulajdonságokkal bír, szegény ateista kínlódhat, hiszen álláspontjának lényege éppen az, hogy nincs „Isten” nevű entitás a világon. Az ateistának így olyasmiről kell valamit mondania, amiről nem mondhat semmit: nem-létező entitásról nincs mit mondani.

Ha ateistánk ügyesebb, akkor másképp áll a problémához, és nyíltan elismeri, hogy ő semmit sem tud mondani Istenről, minthogy nem tudja, kiről-miről is beszél a hívő, amikor azt állítja, hogy „Isten létezik.” Ezért arra kéri a hívőt, mondja meg, hogy miféle entitást nevez meg az „Isten” szó, pontosabban milyen tulajdonságokkal bír, s akkor együtt vághatnak neki a világnak, hogy eldöntsék, van-e, található-e ilyen tulajdonságokkal rendelkező dolog vagy sem.[5] A nem-létezés kérdésében való döntéshez tehát „keresés” szükséges, amelynek előfeltétele, hogy rendelkezzünk a kérdéses entitás megtalálásához szükséges adatokkal, tudjuk, hogy milyen tulajdonságok alapján lehet „megtalálni” a kérdéses entitást, vagy ha jobban tetszik, a kérdéses név referenciáját. Russell elgondolása ehhez, tehát a kereséshez kell, sőt, nélkülözhetetlen, amikor (s ilyenek a gyakorlatban valóban előfordulnak) egy névvel jelölt entitás létezését firtatjuk.[6] Valaki ezt állítja:

(6) Ariszto-Thalész fedezte fel a T-tételt.[7]

Az illető meg van győződve (6) igazságáról, és arról is, hogy a jelzett személy létezik. Ha valaki előfeltételezi, hogy van valaki, akinek a neve "Ariszto-Thalész", akkor nyugodtan állíthatja is, hogy van valaki, akinek a neve " Ariszto-Thalész". Sőt, ha korrekt az illető, akkor kizárólag akkor mondja azt, hogy "Ariszto-Thalész fedezte fel a T-tételt.” ha meg van győződve Ariszto-Thalész létezéséről. A kvantifikált kifejezésként való kezelés explicitté teszi ezt a helyzetet, és olyan átalakítást javasol, melynek elfogadása esetén fény derül arra, hogy az állítást tevő mit gondol a világ egy részéről. Az ötlet technikai is, és lehetővé teszi, hogy a „létezést” ilyen esetekben se vezessük be predikátumként.

A fregei elgondolás a jelöletre koncentrál, annak híján nyilvánítja értékelhetetlenné az adott mondatot, a Russell-től eredeztethető pedig arra, hogy a használt névnek van-e jelentése abban az értelemben, hogy tekinthető-e egy leírás "rövidítésének", s ily módon referál-e valamire (helyesebb lenne talán azt mondani, hogy a megkereshetőség feltételeinek meglétére), és ennek híján (ha ez nem adható meg explicit módon) nyilvánítja értékelhetetlennek az adott mondatot.

Ha bizonytalanok vagyunk (6) igazságát illetően, sőt abban is, hogy ilyen nevű ember létezett-e egyáltalán, miképpen tudnánk eldönteni, hogy van-e vagy nincs jelölete az "Ariszto-Thalész"névnek? Nincs más választásunk, mint megkérdezni, hogy milyennek tartja, Ariszto-Thalész-t a megnyilatkozó. (Hasonlóan az "Isten nincs." mondathoz, amely értelmetlen, ha nem tudjuk megmondani, hogy mi az, ami nincs, milyen tulajdonsággal bír az, ami esetleg nincs.)

Milyen tehát Ariszto-Thalész? A válasz az lesz, hogy megadja a megnyilatkozó, mit tud erről az emberről, milyen tulajdonságokat[8] tulajdonít neki. Például: „Ő volt az a görög tudós, híres geométer, aki Nagy Sándor nevelője is volt, írója az Elemek c. műnek.”

(7) Van/volt (az ókorban) olyan (egyetlen) valaki, aki görög tudós, híres geométer, aki Nagy Sándor nevelője is volt, és írója az Elemek c. műnek.

Meglehetősen nyilvánvaló, hogy (7) hamis, és ha (6) fordítása (7), akkor (6) is hamis. Ha keresésünk eredményével szembesítjük a megnyilatkozót, módosíthatja a keresési feltételeket, s ha ezt teszi, valamiképpen merev jelölőnek tekinti az „Ariszto-Thalész” nevet.[9] Mondhatja azt is, hogy csak annyit tud Ariszto-Thalészról, hogy ő volt az, aki felfedezte a T-tételt.” Keresés alapján annyi bizonyos lehet ebben az esetben is, hogy van/volt olyan ember, aki felfedezte a T-tételt, ám annak nem „Ariszto-Thalész” volt a neve. (6) persze ebben az esetben is hamis lesz, mert ha tudjuk, milyen lenne egy entitás, ha létezne, vagyis tudjuk, mi az, amit keresnünk kell, és mi az, amit nem találunk, akkor bármit is állítsunk a nem-talált, nem-létező dologról – az állítás hamis lesz. Ami nincs, arról bármit állít is valaki – hamis lehet csak. E megoldás nem tesz különbséget a fizikai-materiális módon való létezés és a jelstruktúrák „van”-ja között, ám ez nem fogyatékossága, minthogy technikailag csakis az egzisztenciális kvantort használja. A különbség ettől még fennáll, de ez egy másik poszt témája már.

------------------------------------------

[1] E kétes értékű végeredmény elkerülésére bevezethetünk szemantikai kritériumokat, amelyek meghatározott tárgyalási univerzumban tekintik csak a „van” és a „létezik” szavakat egymás szinonimájának, mely megoldásnak azonban előzetesen rendelkeznie kellene egy listával, hogy melyek az adott Univerzumba tartozó létezők. Így valóban elkerülhetjük, hogy egy hús vér emberről és egy irodalmi mű szereplőjéről azonos kontextusban állítsuk, hogy van/létezik, de kérdés, hogy az általam is példaként használt triviális esetektől eltekintve miképpen dönthetünk egy entitás egyik vagy másik listában való elhelyezéséről. Nem igazán segítség az sem, ha komplett (keret)elméletekre bízzuk az adott Univerzumban való létezés eldöntését, mert ebben az esetben semmi sem gátolja meg, hogy egy logikailag korrekt teológiát alkotva ne kezdjenek el „létezni” angyalok, ördögök, szellemek, netán istenek sokasága, vagyis egy ilyen elméleti keret éppen olyan státuszú lesz, mint a fizika kurrens elmélete. Biztos vannak olyanok, akiknek ez a következmény nem okoz fejfájást, de én nem tartozom ezek közé.

[2] Quodlibet és jómagam vagy 10 levelet váltottunk, míg végre megértettem, hogy (4) és (5) miért igaz – metanyelvi szinten.

[3] A példa csak arra szolgál, hogy világos legyen, miért Russell megközelítését tartom jónak, sőt egyedül elfogadhatónak, feltéve, hogy nem pusztán annyi a célunk, hogy eltiltsuk a jelölet nélküli nevek használatát a logikában.

[4] Láthatóan nem könnyű elkerülni a különböző létezések teóriáját, hiszen meglehetősen sokan gondolják úgy, hogy Isten másképp „van”, mint egy ember, egyáltalán, egymástól eltérő módon „létezik” egy szám, egy szó, egy gondolat, egy teória, egy szék, egy folyamat, stb.

 [5] Természetesen vita lehet abból is, hogy a hívő olyan „tulajdonságokat” sorol fel, amelyeket az ateista nem fogad el tulajdonságnak… Megjegyzendő, hogy a középkori filozófusok némelyike arra az álláspontra helyezkedett, hogy Istenről csak „negatív állításokat lehet tenni” (negatív teológia), csak azt lehet megmondani, hogy mi nem jellemzi Istent.

[6] Quine radikális álláspontja, mely szerint egy korrekt nyelvben nem kellenek individuum-nevek, helyettük deskripciókkal kell operálnunk, logikailag kifogástalan, ugyanakkor nehéz nem tudomást vennünk arról, hogy az állításokban a legtöbben használnak neveket, amellyel nincs is addig gond, amíg biztosan rendelkeznek referenciával.

[7] T-tétel: Ha egy kör átmérőjének két végpontját összekötjük a kör bármely más pontjával, akkor derékszögű háromszöget kapunk.

[8] Arról, hogy mit tekintsünk tulajdonságnak, és mit nem, feltétlenül számot kell adni, de ez is, mint sok más probléma más posztnak lesz témája.

[9] A merev jelölők kérdésével, Kripke erre (és még jó néhány másra) vonatkozó álláspontjával szeretnék a későbbiekben foglalkozni, most azonban csak jelezni kívántam ezt a lehetőséget.

19 komment

Beköszöntő

2016. január 30. 16:56 - Julius Eckstein

Quodlibet, akivel évtizedek óta ismerjük egymást, meghívott „ide”, a blogjába „társszerzőnek”, amely persze nem jelenti azt, hogy ez ne az ő blogja maradna, már csak azért is, mert várhatóan jóval több bejegyzést fog posztolni, mint én. A meghívást elfogadtam, és ezúton is köszönöm. Magamról annyit, hogy nem vagyok a mai értelemben analitikus szemléletű, s ha mindenképpen meg kellene határoznom gondolkodásom legfontosabb sajátosságait, azt mondanám, hogy egyfajta régivágású neopozitivista vagyok, olyan, aki mereven fizikalista-materialista, akit kirázz a hideg mindenfajta metafizikától, ontológiától, léttől és semmitől, magábanvalótól, mindenfajta „ság-ség-től, és társaitól. A logika ritkán csábít arra, hogy általa és miatta gondoljam a világ valamilyen részét, objektumát, viszonyát, folyamatát, stb. valamilyennek. A logikai problémákkal való foglalkozás nálam a korrekt megnyilatkozások lehetőségének keresését jelenti, minthogy a nyelv és a logika (értelemszerűen) „lötyög” a világ leírásán, vagyis sokkal több dolog elmondására, kifejezésére alkalmas, mint amit az ismereteink szerint egyáltalán elmondhatunk, és nem dönt arról, hogy milyen az ténylegesen. Sok minden érdekel, leginkább a determinizmus, a materiális struktúrák sajátosságai, ez utóbbiak viszonya a jel-struktúrákhoz, az elme-filozófia kérdései, de pszeudo-marslakóként társadalmi mechanizmusok modellezése is foglalkoztat.

 Julius Eckstein

Szólj hozzá!

Létezik és van

2016. január 28. 10:16 - quodlibet

5.

Korábban foglalkoztam a létezés olyan triviális meghatározásaival, hogy

(1) x – létezik:= x = x

Szavakkal, valami létezik, ha azonos önmagával. Vagy egy tartalmilag azonos, de formailag különböző definíció:

(2) x – létezik:= ∃y. x = y

Figyeld meg jól, hogy a bal oldalon van egy szabad változó, és ugyanez szabadon fordul elő a jobb oldalon is, és nincs más szabad változó. (Ez egy u.n. kontextuális definíció.) Természetesen (2) univerzális lezártja is definíció.

Van azonban valami, amire fölhívom a figyelmedet, mert esetleg valakinek nem evidens. Egy definícióból soha nem következik – következhet – a definiálni kívánt fogalom létezése. Ez még a létezés definíciójára is igaz. Ha mégis, akkor valahol hibás az a definíció. Miért? Azért amit korábban említettem, a szabad változó előfordulása miatt. Ha következne a létezés, akkor a változó nem lenne szabad, és nem lenne amit definiálunk. (Ez persze megint a kontextuális definíciókra igaz.) Ezért ha valaki így definiálja a létezést:

(3) x – létezik:= x-bebig & x-nem bávatag

akkor sajnos egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy létezik valami, hiszen semmi garancia arra, hogy van valami bebig és ugyanakkor nem bávatag. Ez azonban még a szokásos (1) vagy (2) definícióra is igaz! Csak akkor vannak létezőink az önazonosság felhasználásával, ha kikötjük, hogy a tárgyalási univerzum nem üres. Ezt külön ki kell kötni, mert semmi nem garantálja. Éppígy a halmazelméletben is ki kell kötni, hogy van halmaz, vagy a természetes számok definíciójánál, hogy a nulla egy természetes szám – ebből ugyanis következik, hogy létezik természetes szám. Ne tévesszük szem elől ezeket a megfontolásokat a későbbiekben. Van tehát árnyalatnyi különbség a ’létezik’ és a ’van’ jelentése között.

18 komment

Arról, ami nincs

2016. január 21. 18:20 - quodlibet

4. A nemlétezés rejtélye logikai formulák fényében

Csak egyetlen állítást fogok megvizsgálni, azt, hogy (1) Kerberosz ugat. Ez úgy értendő, hogy ama háromfejű szörny éppen most ugat, tehát nem csak úgy általában ad hangot. Tekintsük most úgy a 'most' indexikus kifejezést, mint ami egy meghatározott időpontra utal, csak nem rögzítettük, hogy melyikre. Tudjuk, hogy (2) Kerberosz az a háromfejű kutya, amelyik a Hadész bejáratát őrzi, de azt is tudjuk, hogy (3) egyáltalán nincsenek háromfejű kutyák. (2) és (3)-ból nyilvánvalóan következik, hogy (4) “Kerberosz sohasem létezett, most sem létezik és nem is fog létezni soha.” A józan ész azt súgja nekünk, hogy az a mondat, miszerint “Kerberosz ugat.” és az a másik mondat, hogy "Kerberosz nem ugat." egymás tagadásai, így a kizárt harmadik logikai törvény értelmében az egyik mondat a kettő közül igaz kell legyen. Másrészt mindkét mondat egyaránt előfeltételezi azt az állítást, hogy (5) „Kerberosz létezik.” Akár ugat, akár nem ugat Kerberosz, a józan ész arra következtet a hallgatólagos előfeltevés alapján, hogy létezik Kerberosz. Világos, Kerberosz léte előfeltevése bármely róla szóló kijelentésnek. Abban van az antinómia, hogy bármely Kerberoszról szóló kijelentés egzisztenciális előfeltevése – pl. az hogy éppen most ugat – ellentmond ama ténynek, hogy Kerberosz egyáltalán nem létezik, így most sem létezhet. Van tehát két mondatunk, melyek egymás tagadásai, de bármelyiket választjuk - a mindennapi nyelv és a józan ész alapján - hamisság következik belőle. Viszont ha előfeltevéseinkből hamisság következik, akkor valamit el kell vessünk, a reductio ad absurdum következtetési sémát alkalmazva. A kérdés az, hogy melyiket? Mit vessünk el, a kizárt harmadik törtvényét, vagy az egzisztenciális előfeltevést? Erre szeretnék válaszolni a továbbiakban olyan módon, hogy sorra veszem azokat a megoldási javaslatokat, amelyek a klasszikus logika keretei között megfogalmazhatóak. (Ennek az általam vizsgált antinómiának terjedelmes irodalma van a nyelvészetben és logikában.V.ö.: Kiefer Ferenc, Az előfeltevések elmélete, 1983, Budapest, Akadémiai Kiadó)

Mi az igazságértéke (1)-nek? Talán igaz, vagy inkább hamis, esetleg egyik sem, se nem igaz, se nem hamis? Csak akkor volna igaz, ha létezne valami, ami alátámasztaná az (5) kijelentést, csakhogy én itt ülök a szobámban, nem pedig Hadész kapujában, és teljesen bizonyos vagyok abban, hogy nincsenek háromfejű kutyák. Következésképpen semmi sem támaszthatja alá (5)-öt, így az igaz sem lehet. Mondhatjuk akkor, hogy hamis, vagy inkább azt kell megfontoljuk, hogy az (5) mondatnak nincs igazságértéke? Nincs igazságértéke mert nem fejez ki propozíciót, feltéve, hogy hiszünk a propozíciók létezésében. Csakhogy az a mondat, hogy „Kerberosz nem létezik” teljesen értelmes, igazságértéke is van, nevezetesen igaz. De akkor miért ne lenne igazságértéke annak a másik hasonló mondatnak, amelyik nem a létezésről, hanem az ugatásról szól? Lássuk, mire megyünk a formális logika technikai apparátusának alkalmazásával. Első lépésként ehhez célszerű bevezetni néhány egyszerű jelölést.

Legyen ’C’ Kerberosz lényegi tulajdonságainak nyalábja, c:=Kerberosz, c=ιxC(x) – ahol 'ι' a szokásos deskriptor szimbólum, ιxC(x) = az az egyetlen dolog, ami Kerberosz – R(x):= x-háromfejű állat; B(x,t):= x ugat t időpontban; B(c,most):= Kerberosz most ugat.

Tudjuk, hogy bármi, ami Kerberosz, az háromfejű, tehát: ∀x(C(x)→R(x)), valamint amennyiben Kerberosz egyáltalán létezik, akkor ∀x(C(x) ↔ x=c)); Lássuk ezek után a probléma legígéretesebb megformulázásait.

Russell és Quine nyomában

Alkalmazva Russell leírás-elméletét a "Kerberosz (most) ugat." mondat azt jelenti, hogy létezik egy és csak egy dolog ami Kerberosz-tulajdonságú, és az az egyetlen dolog éppen most ugat. (Bertrand Russell „On Denoting” (A jelölésről) c. tanulmánya 1905-ben jelent meg, a neten is megtalálható, itt mutatja be megoldási javaslatát. http://cscs.umich.edu/~crshalizi/Russell/denoting/ Legújabb magyar fordítása megjelent a Világosság 2005/12-es számában, egy korábbi változat pedig a Irving M. Copi – James A. Gould „Kortárs tanulmányok a logikaelmélet kérdéseiről” Gondolat, Bp. 1985 c. könyvben.)

Formulákkal kifejezve:

B(c,most) ⇔ B(ιxC(x),most) ⇔ ∃x(B(x,most) & ∀y(C(y) ↔ y= x))

Russell leírás elméletének szellemében az az interpretált formula, hogy "∃x(B(x,most) & ∀y(C(y) ↔ y=x))" a kijelentés igazság-feltételeit tekintve kifejezi annak a mondatnak a jelentését, hogy “Kerberosz most ugat.” Ebben a felfogásban könnyen bizonyítható, hogy a “Kerberosz most ugat.” mondat hamis.

*(1)    ∀x(C(x)→R(x))

Bármi ami Kerberosz, az háromfejű.

**(2)   ~∃xR(x)

Nincsenek háromfejű állatok.

**(3)   ~∃xC(x)                                        (1)(2)

**(4)   ~∃x∀y(C(y) ↔ y = x))                     (3)

**(5)   ~∃x(B(x,most) & ∀y(C(y) ↔ y = x))    (4)

Tehát Russell leírás elméletét alkalmazva az a mondat, hogy "Kerberosz most ugat." hamis.

Vizsgáljuk meg ebben a felfogásban a mondat tagadását is, azt, hogy Kerberosz nem ugat. Ez most kétféle módon is értelmezhető: ~∃x(B(x,most) & ∀y(C(y) ↔ y=x)) – ami igaz; viszont a beágyazott tagadás: ∃x(~B(x,most) & ∀y(C(y) ↔ y=x)) – ezzel szemben hamis. Russell felfogásában tehát kétértelművé válik a tagadás, ami vitatható. Nézzünk más megközelítések után.

Fizikalista - perdurantista megközelítés

Quine szellemében Kerberoszt úgy gondolhatjuk el “mint egy időtartományon belül kicsiny időbeli részek egymás utáni folyamatos sorozatát.” („… over a period as a sum of the temporally small parts which are its successive momentary states.” Quine, Method of Logic, (1958) London, Routledge & Kegan Paul, p.210)

Ebben a felfogásban mind a „Kerberosznak lenni” mind a „háromfejűnek lenni” tulajdonság időbeli relációként értelmezendő. Ezek alapján Kerberoszt mint speciális, időben kiterjedt relációt tekintjük:

C(x,t):= x Kerberosz t időpontban

R(x,t):= x háromfejű állat t időpontban

B(x,t):= x ugat t időpontban

Az első premissza ezek alapján:

*(1) ∀x∀y∀t((C(x,t) & C(y,t)) → x=y) & ∀x∀t (C(x,t)→R(x,t))

Legfeljebb egyetlen Kerberosz van, és ha valami Kerberosz egy időpontban, akkor az a valami ugyanakkor háromfejű.

**(2)   ~∃t∃x R(x,t)

Háromfejű állatok semmikor sem léteznek. Amiből adódik a következő:

**(3)   ~∃x R(x,most)                                     (2)

Semmi sincs ami most három fejű.

**(4)   ∀x∀t ((B(x,t) & C(x,t)) → R(x,t))           (1)

Ha egy Kerberosz ugat, akkor egy háromfejű ugat.

**(5)   (B(c,most) & C(c,most)) → R(c,most)   (4)

Ha c Kerberosz példány most ugat, akkor c most háromfejű.

**(6)   ~ (B(c,most) & C(c,most))                    (5) (3)

Nem igaz, hogy c Kerberosz példány most ugat.

Mivel c tetszőleges Kerberosz példány volt, azért általánosan igaz, hogy Kerberosz most nem ugat. (2) formula kizárja Kerberosz létét az időben, ami azt jelenti, hogy nincs olyan időbeli függvény, melynek értékei Kerberosz élettörténetét jelentené.

Másodrendű logikai megfontolások

A másodrendű logikának több értelmezése is van. (lásd ezzel kapcsolatban Otávió Bueno: Second-order Logic Revisited c. írását: http://www.as.miami.edu/personal/obueno/Site/Online_Papers_files/SecondOrdLogic.pdf) Én úgy értelmezem, hogy a másodrendű változók értékei predikátumok, és nem azok terjedelmei. Az elsőrendű logikában a létezés a predikátumok és nem a nevek referenciájának tulajdonsága. (Bevezethetünk filozófiai megfontolásokból olyan létezés fogalmat is, amelyik a nevek referenciájára vonatkozok, de ezzel majd egy későbbi posztban foglalkozom.) Könnyen belátható hogy a másodrendű logika alkalmazása önmagában nem old meg semmit:

*(1) x – létezik ↔ ∃α.α(x)

(Valami létezik, ha van tulajdonsága. Itt nincsen semmiféle megszorítás a tulajdonságokra vonatkozóan.)

------------------------------------------------------

*(2) x – létezik ↔ x=x           (1)

(Az ’önmagával azonosnak lenni’ tulajdonságot helyettesítve α helyére. Hasonlóképpen jó lenne pl. a ∃y.y=x)  

*(3) x=x                             (axióma)

*(4) ∀x. x – létezik               (2) (3)

Azaz, minden létezik.

 Nem nagyon gyümölcsöző eredmény – Edward N. Zalta ezzel ekvivalens definíciója: x‑létezik:= ∃y(y=x) ezért szintén semmitmondó – de van kiút egy másik irányban. Megadhatjuk a létezés időbeli meghatározást fölhasználva a következőt:

 (5) a létezik t időpontban:= Σα(α(a,t) & α egy mérhető fizikai tulajdonság), ahol 'a' egy individuum név, 'α' egy másodrendű logikai változó, 'Σ' az egzisztenciális, 'Π' az univerzális behelyettesítési kvantifikáció szimbóluma. Ebben az esetben viszont a létezés egy korlátozott fogalmát kapjuk, hiszen mivel a számok nem időbeli létezők, így a definíció értelmében nem léteznek.

 Az (5) formulában nem helyettesíthetjük α helyére az „x azonos x-el t időpontban” predikátumot, a predikátumok fizikai jellegére vonatkozó megszorítás miatt. Hasonló megszorítás volna 'α' értékére a következő: α az L fizikai nyelv predikátuma, amelyik a fizikai tulajdonságok tartományán értelmezett és nem tárgyak halmazainak halmazán. Ez motiválja a szokatlan behelyettesítési kvantifikáció alkalmazását, amit az alábbiak jobban megvilágítanak.

Megjegyzés a behelyettesítési kvantifikációról (substitutional quantification)

A logika szokásos fölépítésében nem behelyettesítési, hanem objektum-értékelési kvantifikációról beszélünk. Ha x változót a tárgyalási univerzum bármely elemére értékelve az ’Fx’ formula igaz, akkor ’∀xFx’ formula igaz, illetve ha x változót a tárgyalási univerzum valamely elemére értékelve ’Fx’ formula igaz, akkor ’∃xFx’ formula igaz. Ettől eltér a behelyettesítési kvantifikáció meghatározása. ’ΠxFx’ igaz, ha bármilyen névvel helyettesítjük változót, igaz mondatot kapunk, és ’ΣxFx’ igaz, ha valamely nevet x helyére helyettesítve ’Fx’ igaz. Véges vagy csak megszámlálhatóan végtelen tárgyalási univerzumon a két fajta kvantifikáció egybeesik, nincs különbség közöttük. Mindazonáltal ha az elsőrendű tárgyalási univerzum végetlen, akkor a ráépülő másodrendű logikai tárgyalási univerzum jóval nagyobb, már megszámlálhatatlanul végtelen, tehát ezen a magasabb szinten nincs minden fogalom terjedelemnek neve. Másképp mondva több halmaz van, mint tulajdonság.

Metanyelvi megformulázás

A klasszikus logika felfogásában, bármely interpretációban, egy névnek jelölni kell egyvalamit a tárgyalási univerzumban, jelölnie kell egy jól meghatározott objektumot. Ez azt jelenti, hogy semmit sem jelölő üres nevek használata tiltott a klasszikus elsőrendű logikában. Ez az elv garantálja, hogy bármely „F” egyargumentumú predikátum és ’a’ individuum-név esetén, F(a) ⇒ ∃xF(x), és szintúgy ~F(a) ⇒ ∃x~F(x). Következésképpen, ha „c” jel Kerberoszt jelöli, és „c” egy üres jel, mert Kerberosz nem létezik, akkor „c” nem lehet alkatrésze semmilyen interpretált jól formált formulának. R. Carnap a problémát kiküszöbölendő egy speciális jelet, a „null-entitást” vezette be az üres nevek jelölete gyanánt, McX - a Quine által kitalált nem létező filozófus - megoldása pedig az volt, hogy a 'Kerberosz' név jelöleteként (referenciájaként) elfogadta annak a ideáját az emberi elmében. Csakhogy Kerberosz ideája létezik, viszont ama háromfejű kutya nem létezik, a kettő nem azonos, tehát McX téved. Vajon McX filozófus létezik? Quine egy másik fiktív filozófust is kitalált, Wymant, akit később még megemlítek.

Könnyű megfogalmazni metanyelven a tanulságot: Amennyiben ’c’ olyan név, ami nem neve semminek, azaz nincsen referenciája, akkor a belőle képzett formulák hibásak, tehát a Kerberoszról szóló mondatok logikai fordításai értelmetlenségek, nem jól képzett formulák szemantikai értelemben. Metanyelven mondhatjuk, hogy „c” nem individuumneve az Lp fizikai nyelvünknek, ugyanakkor „c” megengedett alkatrésze lehet a görög mitológia egy Lm formalizált nyelvének. Mindezt kifejezhetjük különféle tárgyalási univerzumok alkalmazásával: ~∃x(x=δ(c) & x ∈fizikai valóság) egyrészt, másrészt ∃x(x=δ(c) & x ∈ görög mitológia), ahol “δ” a jelölés függvényét jelenti, azaz δ(c) a „c” jel által jelölt dolog. Tehát egy fizikalista nyelven nem megengedett mitológiai nevek – mint a tárgyalási univerzum nevei – használata, miközben a mitológia világában teljesen értelmes, és így igaz vagy hamis lehet a „Kerberosz ugat.” mondat. Talán ezt sejtette meg Parmenidész: „Ami kimondható és elgondolható, annak léteznie kell. Mert van létezés és nincs, ami nem létezik.” (Parmenidész – Empedoklész Töredékek, VI. töredék, 1-2. sor, ford. Steiger Kornél (1985) Gondolat, Bp. p.9, v.ö.: Bodnár M. István – Klima Gyula – Ruzsa Ferenc: Parmenidész igazolása, Magyar Fil. Szemle, 1986/3-4)

 Tárgynyelvi szinten nem tudjuk világosan megkülönböztetni a következő három mondatot:

 (1) Kerberosz most éppen nem ugat.

(2) Nem áll fenn az a tény, hogy Kerberosz most ugat.

(3) A „Kerberosz most ugat” mondat nem igaz.

 Mindazonáltal a megkülönböztetés lényeges mostani vizsgálódásunk szempontjából, mivel a három mondat három különböző dologról szól. Az első egy állatról, a második egy tényről, míg a harmadik egy kijelentés igazságáról. A három mondat igazságfeltételei nyilvánvalóan eltérőek, amennyiben engedélyezzük az üres nevek használatát. Az első estében ragaszkodhatunk ahhoz, hogy nem jól formált mondatról van szó, ezért annak nincs igazságértéke, de ebben az esetben (3) még mindig igaz. (2) mondat szintén igaz lehet, amennyiben elfogadunk egy tényeket magában foglaló metafizikát. A harmadik estben egészen pontosan ezt kéne mondanom: ’A „Kerberosz most ugat” mondat nem igaz1.’ – igaz2, ahol a metanyelvi szinteket jelzi az igazság predikátum mellé írt arab szám. De talán pongyolán is érthető. Metanyelv alkalmazása alkalmas eszköz lehet mindezen filozófiai problémák a megfogalmazására.

kerberosz.gif

Értékréses megközelítés

Ha átlépjük a klasszikus logika határmezsgyéjét, az értékréses logikák világában új lehetőségek tárulnak elénk. Ekkor állíthatjuk, hogy 2=|B(c,most)| vagy 2=|c=c|, ahol '2' az igazságérték hiányát, az értékrést jelöli. Sajnos azonban ennek a látszólag egyszerű formális logikai megoldásnak súlyos ára van. Kleene értékréses logikáiban (értsd, háromértékű logikáiban), nem érvényesek bizonyos klasszikus logikai ekvivalenciák, mint pl. a következő: p ⇔ p & (q v ~q) (nem érvényes, amit p és q következő értékelése mutat: '1 ⇔ 1 & (2 v ~2)'). Valójában újra kell gondolni az univerzális és egzisztenciális kvantifikáció szabályait, valamint a ’logikai következmény’ fogalmát is ebben a logikában. (Arthur Prior tudatában volt ezeknek a nehézségeknek).

A modális logika javaslata

A modális logikában a létezés valójában a dolgok és lehetséges világok címkéi közötti reláció. Akkor létezik egy a dolog w1 világban, ha eleme w1 világ Dw1 tárgyalási univerzumának. Tekintsünk három tárgyalási univerzumot, és jelöljük a létezést E szimbólummal az alábbi értelemben: E(x,w):= x dolog létezik w tárgyalási univerzumban (lehetséges világban), ahol x a bal szélső függőleges oszlop, w a felső vízszintes sor értékein fut végig. Vajon a lehetséges világok az alábbi táblázatban diszjunkt (egymást kizáró) halmazokat alkotnak?

E

fizikai realitás

görög mitológia

Dante Isteni színjátéka

Odüsszeusz

0

1

1

Dante

1

0

1

Kerberosz

0

1

1

 

Ez az értelmezés közel áll mind McX mind Wyman metafizikai nézeteihez, melyet annak idején Quine bírált. Az a kérdés, hogy a mitológia világa egyfajta meg nem valósult, de lehetséges valóság, avagy emberi alkotás? Utóbbi létezik a szó hétköznapi értelmében. A kvantifikáció és a dolgok világok-közötti-azonossága sajátos értelmezést nyer ebben a felfogásban, melyre most nem térek ki.

Epilógus

Valamennyi megoldásnak vannak előnyei és hátrányai, beleértve a Carnaptól eredeztethető null-entitás technikai használatát is a nemlétező dolgok jelölete gyanánt. (A probléma egyik első magyar nyelvű tárgyalása ma is érdekes: Nyíri J. Kristóf, Nemlétezők csillagfényénél, Világosság, 1972, 8/9 és 12.  http://www.hunfi.hu/nyiri/nemletezok.pdf ) A témával több más magyar filozófus is foglalkozott, ezek közül néhányra később kitérek. Azonos címmel tartott előadás sorozatot Kutrovátz Gábor, érdemes elolvasni. Az én írásom első verziója is jó régen keletkezett, néhány helyen megjelent elektronikus formátumban, de azóta több ponton alapvetően megváltozott a véleményem.

Szólj hozzá!

Minden van?

2016. január 14. 20:17 - quodlibet

3.

Nem tudom valakinek szöget ütött-e a fejébe Quine híres írása kezdeti felütése. A kérdésre, hogy mi létezik ezt válaszolja: minden. Zavarba ejtő válasz ez, talán Quine maga is egyfajta iróniával értette, nem tudom. Azért zavarba ejtő mert kétértelmű. Ha vaskalapos logikusként olvasom, és úgy értem, hogy az elsőrendű logika egy adott szemantikai interpretációjában létezni annyi, mint a tárgyalási univerzumot jelentő halmaz egy elemének lenni, akkor Quine állítása csaknem trivialitás. Azoknak nem az, akik nem értették meg logikai tanulmányaik során, hogy a változók értékei nem nevek, hanem azok a dolgok, amiknek lehetnek neveik, bár nem szükségszerűen van a tárgyalási univerzum minden elemének neve. Quine gondolata tömören kifejezhető úgy is, hogy bármilyen nem üres tárgyalási univerzumon a klasszikus logika axiómája, hogy minden dolog azonos önmagával, azaz formulával kifejezve: ∀x. x=x. Igen, ez az axióma – mint igazság – más szóval azt mondja, hogy minden van. Ez azonban csak az egyik értelmezés.

Az a gondolat, hogy minden van, nem csak igazságként, hanem hamisságként, mégpedig nyilvánvaló abszurditásként is értelmezhető, és ez utóbbi értelmezés tűnik természetesnek, nem pedig a formális logikai okoskodás. Ebben a második értelemben nem a dolgokról, hanem a nyelv alkotórészeiről beszélünk, pl. nevekről. Ebben az értelemben a „minden van” azt jelenti, hogy létezik Atlantisz, létezik a Loch Ness-i szörny, létezik az egyszarvú, az aranyhegy, de még a fél szarvú is létezik, minden létezik amire referáló kifejezés utal. Tehát ha minden létezik, akkor a jelenlegi francia király is létezik. Persze tovább is lehet vinni ezt az értelmezést, egészen az abszurdumig, miszerint létezik a sehol sincs királyfi, vagy egyszerre létezik két egymásnak ellentmondó monoteista vallás istene. Azt hiszem, hogy bizonyos metafizikai igazságként Quine-val szemben épp az kell legyen a filozófiai-ontológia kiinduló állítása, hogy nem igaz, hogy minden létezik, a szónak abban az értelmében, hogy nem igaz, hogy minden referáló nyelvi kifejezésnek van referenciája.

Itt azonban célszerű pillanatra megállni, és megismételni Quine fontos intését példákkal illusztrálva. Ha Isten létéről vitatkozunk, akkor nem arról vitatkozunk, hogy van-e valakinek Isten fogalma, szerepel-e Isten valamelyik vallásban és milyen jellemzőkkel szerepel. Nem, az Isten létről való vita nem egy fogalom létezését firtatja, hanem valamilyen egyedi dologét, ami nyelven kívüli léttel bír, és befolyással van a fizikai tárgyak és személyek összességére. Vagy egy másik példa. Ha arról vitatkozunk, hogy létezik-e Loch Ness-i szörny, akkor egyáltalán nem arról beszélünk, hogy a Loch Ness-i szörny fogalma, legendája létezik-e, hanem egy állítólagos élőlényről. Viszont ez alapján kétféle úton is elindulhatunk a Loch Ness-i szörny létezését tagadva. Vezessük be az alábbi jelölést:

a:= Loch Ness-i szörny

  1. Ha az a véleményünk, hogy a Loch Ness-i szörny nem létezik, akkor „a” nem vezethető be a formális logika nyelvébe mint individuum név, mivel azon a nyelven minden névnek kell legyen jelölete (referenciája). Viszont bevezethetünk egy predikátumot, ami csak egyetlen dologra volna igaz, ha igaz volna valamire, éspedig a Loch Ness-i szörnyre. Legyen ez a predikátum a logika formális nyelvén az „L”. Ekkor tehát kikötjük, hogy csak egyetlen dolog lehet a Loch Ness-i szörny:

1.1. ∀x∀y ((Lx & Ly) → x=y)

Ekkor ama tény, hogy a Loch Ness-i szörny nem létezik úgy fejezhető ki egyszerűen, hogy:

~∃x Lx

1.2 Természetesen metanyelven is kifejezhető a szörny nem léte olyan módon, hogy a „Loch Ness-i szörny” név nem jelöl semmit a való világban. És ez rögtön egy modális értelmezést is lehetővé tesz, ahol az aktuális világban nincs Loch Ness-i szörny, de annak egy alternatívájában van.

2.1. Másképp is gondolkozhatunk. Azt, hogy a Loch Ness-i szörny nem létezik úgy is mondhatjuk, hogy nincs olyan élőlény, ami a Loch Ness-i szörny volna:

~∃x (Lx & x – élőlény)

Ez az értelmezés nem zárja ki, hogy a Loch Ness-i szörny predikátum igaz valamire, csak azt, hogy amire igaz, az élőlény. De mi lehet még ennek a predikátumnak a terjedelmében? Semmiképp nem lehet a szörny fogalma vagy legendája, hiszen azok másfajta létezők. A szörny fogalma élőlényre utal, tehát mégsem tartozhat más a fogalom terjedelmébe, mint valamilyen élőlény. És épp ez a probléma egy másik megformulázásával az iménti gondolatnak:

2.2. Nincs olyan élőlény ami azonos volna a Loch Ness-i szörnnyel:

~∃x (x=a & x – élőlény)

Sajnos 2.2. a látszat ellenére nem jó megoldás. Ezzel az a probléma, hogy az „a” individuum névnek kell legyen jelölete, máskülönben nem lehet része a klasszikus logika formális nyelvének. Igen, de mi lehet az? Tegyük föl, hogy a tárgyalási univerzum kiegészül a nem létező kitalált vagy mesebeli állatok tartományával. Ekkor talán „a” jelölete lehet a nem létező, hanem csak kitalált Loch Ness-i szörny. Különös egy felfogás ez, mert összekeveri a nem létezőt a létezővel. A logika nem dönt a létezésről, kivéve azt, hogy ellentmondásos dolgok nem léteznek, de egy névnek, ha valós dolgot kíván megnevezni nem lehet a referenciája mesebeli dolog. A Pegazus vagy a Kerberosz vidáman eleme lehet a tárgyalási univerzum halmazának mint mesebeli lény, de nem mint szárnyas ló vagy háromfejű kutya. Ezzel foglalkozom részletesebben a következő részben.

6 komment
Címkék: Quine Létezés

Arról, hogy miről legyen szó?

2016. január 10. 20:13 - quodlibet

2.

Most, hogy bezár a NolBlog.hu áthoztam ebbe a környezetbe a megmaradásra méltó posztjaimat. Volt ottan nekem egy sorozatom „Mi a logika?” címmel, annak elemeit ebbe a blogba mozgattam át. Azon gondolkozom, hogy újra elolvasom, újragondolom amiket akkoriban írtam, és kissé átalakítva megjelentetem itten újra. Az mindenképpen zavaró volt a korábbi blogolásomban, hogy egyszerre nagyon különböző nehézségű szövegeket írtam, nem gondoltam jól végig, hogy kik is lesznek az én olvasóim. Másoknak tetszettek az ilyen-olyan politikai beszólásaim, olykor dühöngéseim, és megint másoknak, amikor személyes emlékekről írok, megint másoknak, mikor filozofálok vagy zenéket ajánlok. Most megpróbálom kétfelé bontani a szövegeimet. A személyes jellegűeket, a világnézeti-politikai témájúakat a

http://quodlibet.blog.hu-n, míg a nehezebben érhetőeket a http://filozofiaiszeljegyzetek.blog.hu-n fogom megjelentetni. Ezek a tervek, aztán, hogy mi valósul meg belőle, azt még nem tudom.

Szólj hozzá!

Miről lesz itt szó?

2015. február 15. 22:18 - quodlibet

1.

Most, hogy nyugdíjba mentem rendezgetni kezdtem az évek alatt letöltött és kinyomtatott filozófiai cikkeimet. Ezeket korábban rövid ceruza jegyzetekkel láttam el. Sajnos némelyik mostanra már elmosódott,és olyan is van, amit magam sem értek már, vagy nem tartok kielégítőnek. Elhatároztam, hogy miközben rendet rakok közöttük, újra olvasom  mindegyiket, hiszen a kinyomtatás ténye arra utal, hogy fontos, jó írásoknak tartottam ezeket a cikkeket. Természetesen mindig megadom a linket - kivéve amikor már nem elérhető, mint pl. Amie Lynn Thomasson egyik fontos írása az ontológiai kategóriákról. Angolul fogok idézni az írásokból, de magyar nyelven fűzök hozzájuk megjegyzéseket. (Teszem ezt sajnálatosan gyönge nyelvtudásom miatt.) Később könyvek is terítékre kerülnek,  ekkor nem tudok internetes hozzáféréssel szolgálni.

Kinek írom ezt a blogot? Elsősorban önmagamnak, de ha rajtam kívül még valaki bele-bele olvas, annak örülni fogok. Hozzá is lehet szólni. Azt még nem tudom mennyi időm lesz erre a blogolásra, de bizonyosan létezik az a függvény, amelyik megadja az összes jövőbeli bejegyzésem időpontját és az írásukkal eltöltött időt.

 

1 komment